„Zingaja” „Az anyád megette a kutyámat” „Még egy kis sodót?” „A bulinak vége” – csak néhány az azóta elhíresült örökzöldekből. Bizony, aki valaha is nézett horrorfilmeket, annak már mosolyra áll a szája, amint felidéződnek eme sorok a Hullajó című klasszikusból. 1992–ben egy akkor még karrierje kezdetén lévő rendező, bizonyos Peter Jackson – aki azóta levezényelte a Gyűrűk Ura trilógiát, elkészítette a King Kongot, majd egy másik Tolkien művet is – letette a modern zombihorror, illetve zombi vígjáték alapjait ezzel a remekművel. 

Körülbelül tizenhárom éves lehettem amikor először láttam ezt a filmet, és már akkor magával ragadott. Azt gondoltam, hogy mivel az egyik nagy kedvencemről írok, a cikket majd egyszerűen kirázom a kisujjamból, de ahányszor kész lettem vele, és visszaolvastam, azt vettem észre, amit mások is, akiknek megmutattam a cikket, hogy jó-jó, de akkor ez most a film teljes leírása? Elsőre rávágtam, hogy nem, majd rádöbbentem, hogy valóban, elvakult rajongásomban szinte leírtam az egész filmet az elejétől a végéig. Annyi mindent akartam belesűríteni, hogy elszaladt velem a ló, semmit nem akartam kihagyni, hiszen szinte minden egyes jelenetéről oldalakon át lehetne írni, hogy mennyire vicces, vagy éppen mennyire brutálisra sikeredett. Csak épp az sajnos nem kritika lenne, ahogy jelezték nekem, csak egy tartalmi leírás. Szóval, ezúttal megpróbálom a lehető legkevesebb spoiler kíséretében összegezni, hogy mit is ad nekünk a Hullajó.

Szerelem és rothadás a levegőben

A történetről röviden. Adott három főszereplőnk: egy fiú, Lionel egy lány, Paquita, illetve Lionel anyja, a „Mama”. Lionel és anyja egy régi nagy házban éldegélnek, ahol a mama kénye-kedve szerint ugráltatja kicsi fiacskáját, ám egy nap belép Lionel életébe Paquita, akivel egymásba szeretnek és vége főcím… lenne, ha a zsémbes némber nem kavarna be nekik folyton – folyvást. Mindig ott van a közelükben, és nem nézi jó szemmel, hogy fia életében egy másik nő lép az első helyre. Ebből az áskálódásból következik a baleset, a mamát az állatkertben megharapja egy szumátrai patkánymajom, ami kicsit sem nevezhető aranyos jószágnak, és mint később kiderül, a harapása zombivá változtatja az embert. Hamarosan be is következik az eredmény, a Mama feldobja a talpát.. egy időre.

Az elmebajban és a töménytelen, gyomorforgató gore-ban pedig ezután már nincs megállás, hőseink először még csak egy könnyed délutáni sodót fogyasztanak el a nőegylet tagjával, majd a következő pillanatban már állig páncélba öltözve próbálják túlélni az élőholtak invázióját. Megkapunk mindent, amitől egy elborultabb horror rajongónak összefut a „vér” a szájában: kezek és fejek letépése, temetés, kibelezés, darabolás, holtakkal „keringőzés”, Bruce Leet megszégyenítő kung-fu párbaj és még sorolhatnám. A film a puszta tempójából fakadóan egy elég rövid darabnak tűnik, pedig több mint száz perc! Csak kapkodjuk a fejünket a jobbnál jobb jelenetek között, aztán bumm, már vége is a filmnek, mi meg ülünk popcornnal a szánkban (jobb esetben, a film eredeti premierekor hányászacskók is jártak a jegy mellé), hogy azta…na ezt most megnézzük még egyszer.

A főszerepet játszó Timothy Blame (Lionel Cosgrove), és a Mamát játszó Elizabeth Moody(†)(Vera Cosgrove), mindketten zseniálisan hozzák a szerepüket. A mamától a mai napig kiráz a hideg, amikor nézem a filmet, Lionel pedig tökéletesen alakítja a mama pici fiát. A Paquitát alakító Diana Penalver számomra egy kicsit kakukktojás volt, nem tudtam átélni 100 %-ig a játékát, persze neki is vannak felejthetetlen pillanatai. Ám Lionel és a „mama” is komoly jellem-, illetve testi metamorfózison mennek keresztül, ahol Lionel, a pipogya anyukedvencéből azzá a hőssé tud válni akivé rendelte a sors, míg édesanyja egy négyes szintű gonoszból a fináléra tizesre gyúrja magát. Külön megemlíteném még az Ian Watkin(†) által játszott nagybácsit, aki zseniálisan hozza a szociopata karaktert, öröm volt nézni minden egyes jelenetét, hol a gyászszertartáson, majd a családi házban, majd pedig a végjátékban talpig véresen. Nagyszerű karakter volt.

Vérbő mestermű

A film tele van humoros és vicces jelenetekkel, viszont ezeket kiválóan vegyíti a horror műfajra jellemző véres, bizarr képsorokkal. Az egyik ilyen, ami mellesleg a kedvenc jeleneteim közé tartozik, a játszótéri jelenet, amikor Lionel sétálni viszi az addigra már bezombult padre és a nővérke “szerelemgyerekét”. Megpróbálja teljesen hétköznapira venni a figurát, ám a “gyerek” kiszabadul, a következő percben pedig főhősünk az elborzadt, értetlenkedő szemtanúk előtt már a hintavashoz üti a kis förmedvényt. A mai viszonylatban ezt a fajta humor-félelem átszövést sajnos már csak egy kedvencemtől láttam megfelelő kivitelezésben, mégpedig az Ash vs Evil Dead sorozattól (Bruce Campbellel a főszerepben). A Hullajó nem egy maiakhoz hasonló Sharknado – szerű bugyuta „ál-horror”, egy jól kivitelezett remekbe szabott zombifilm, amely még a mai felhozatallal szemben is stabilan megállja a helyét.

Összességében a Hullajó egy zseniális, néha már-már trashbe hajló horror-paródia tele gore elemekkel, amelyen remekül lehet szórakozni, amennyiben az embernek van hozzá gyomra, és értékelni tudja az ilyen típusú filmeket és a sajátos humorát. Nálam minden évben legalább egyszer előkerül egy kis nosztalgiázás céljából, horror alapmű, melyen nem fog az idő vasfoga. Kötelező darab, melyet nem utolsó sorban idén minden idők egyik legerőszakosabb filmjének választottak.

értékelés: 10/10

Al Bundy