Jeffrey Dahmer sok művészt, főleg filmeseket és zenészeket ihletett meg szörnyű tetteivel, de egyik alkotás sem sikerült annyira hitelesre, mint a “Derf” Backderf által rajzolt képregény, a My friend Dahmer. Nem véletlenül: a rajzoló Dahmer középiskolai oztálytársa volt, így első kézből tapasztalhatta, milyen volt a hírhedt sorozatgyilkos személyisége (már ha hívhatjuk ezt személyiségnek). Ezt a képregényt adaptálta filmre 2017-ben Marc Meyers, a főszerepben a Disney-s tinisztárként indult Ross Lynch-csel. (Bár azok után, hogy Ted Bundy szerepét Zac Efronra osztották, már nem lepődünk meg semmin.)

Nem lenne értelme külön-külön beszélni a filmről és a képregényről, hiszen a film szinte szóról szóra követi az eredetit. Nyomokban sem található benne a posztmodern (és néha roppant zavaró) szerzőiség; sem Meyers, sem a színészek nem tekintik feladatuknak, hogy eladják magukat. Ez a rendes, oldszkúl, dokumentarista filmkészítés, ami véleményem szerint sokkal jobban illik a sorozatgyilkosok témájához, mint az az exploitation vagy hentelős megközelítés, amit sajnos nagyon sokszor láttunk már (és fogunk is még látni a rovatban).

A történet Dahmer fiatal éveit követi, ahogy próbálja túlélni a szülei csúnya válását, az amerikai középiskolák közmondásosan versenyszellemű és lélektelen légkörét, és a lassan ébredő nekrofil hajlamait. Dahmer az utakon elgázolt állatokat gyűjt, és old fel savban; az iskolában azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy epilepsziás tüneteket vagy egyéb rohamokat színlel, amit az iskolatársak, többek között a rajzoló Backderf egyfajta polgárpukkasztó performansznak tartanak. Itt van az egyik eltérés a film és a képregény között: a film szerint Dahmer az anyja szélütéses barátját imitálta, a képregény azonban az anyjára vezeti vissza a dolgot, aki gyakran akár húszféle különböző gyógyszert is szedett a mentális problémáira.

Bár ez a film is slice-of-life típusú, van egy elemi sodrása, ami egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmet. Ha egyébként ismered Jeffrey Dahmer élettörténetét, akkor apróságok is hátborzongató erővel tudnak hatni: például amikor az elején megemlíti, milyen könnyű savat szerezni, vagy az iskolabálon puncsot tölt az egyik barátjának, rögtön párhuzamot vonsz azzal, ahogy az áldozatait kábítja el évekkel később. Vagy amikor Backderf hazaviszi őt kocsival, akkor (a pattanásig feszült színészi játék és a remek fényképezés mellett) az okoz tompa, de kikerülhetetlen feszültséget, hogy t​udod,​hogy eddigre már bőven túl van az első gyilkosságán, a holttest pedig épp a kocsifelhajtó mellet, az árokban van elrejtve.

Ez egy olyan bukástörténet, ahol mindenki pontosan ismeri az eredményt és épp ez az elkerülhetetlenség teszi elképesztően nyomasztóvá. A film és a képregény rengeteg olyan pontot mutat, ahol le lehetett volna téríteni Dahmert erről a szörnyű pályáról, és mi minden alkalommal drukkolunk neki, hátha most kitör, vagy valaki segít — hiába ismerjük a történet végét. Ennek ellenére mégsem kezd moralizálni, nem mutogat a szülőkre vagy az iskolatársakra, ahogy néhány korábbi feldolgozás; de nem is állítja, hogy Dahmer maga a megtestesült gonosz, aki így született. Nem csinál belőle mártírt, nem a körülmények áldozata (hiszen a morális és gazdasági válságban vergődő vidéki Amerika több millió hasonló sorsú tinédzsert nevelt ki), de nem is egy klasszikus antagonista.

A képregényben többször előkerül, hogy Dahmer nem viselkedett úgy, mint egy ember; sokkal inkább, mint egy rajzfilmfigura, mint egy ember karikatúrája (Backderf egyébként díjnyertes karikatúrarajzoló lett, így érthető a hasonlat). A filmben Ross Lynch játéka ezt csodálatosan hozza: úgy mozog, mintha csak nagy vonalakban lenne fogalma arról, hogyan kell normálisan sétálni vagy ülni, miközben a tekintetében azért ott visszhangzik mind a tizenhét jövőbeli áldozat. Többnyire érzékletesen ábrázolják, hogy Dahmer mennyire ​más, mennyire nem illik a társadalomba — néha azonban kicsit túlzásba estek ezzel a karikaturisztikus ábrázolással, de ez betudható a színészek viszonylagos tapasztalatlanságának.

A képregény digitális kiadása a filmben foglaltakon túl tartalmaz évkönyvi fotókat, Backderf korabeli skicceit Dahmerről, és néhány olyan jelenetet, amit az eredeti kiadásból kivágtak. Bár az olvasása nem szükséges ahhoz, hogy teljesen értsük és élvezzük a filmet, mégis bátran ajánlom mindenkinek, akit érdekel Jeffrey Dahmer élete, vagy úgy általában a sorozatgyilkosok működése.

Néhány megbocsátható túljátszástól eltekintve a My friend Dahmer egy kiváló dráma, ami nagyon is átélhető és esendő pillanatában mutatja be a hírhedt kannitbált. Üdítően újszerű megközelítés ez azok után, hogy évtizedek óta a Ted Bundy-féle karizmatikus sorozatgyilkosok uralják a nagy- és kisképernyőt egyaránt.

Értékelés: 9/10

Annie