Az Annihilation túlzás nélkül az év egyik legjobban várt sci-fije volt, és okkal, hiszen VanderMeer alapanyaga, a rendező személye, a Piknik az árokpartonnal való rebesgetett párhuzam és Natalie Portman játéka még akkor is nagyon ígéretesen hangzott, ha ez utóbbiból a Leon, a profi óta nem sokat láttunk. Az viszont nem volt jó jel, hogy a Paramount túl bonyolultnak tartotta a filmet, ezért került végül a Netflix gondozásába. Hogy ez a fejlemény jót tett-e a filmnek, vagy nem, azt nehéz eldönteni, hiszen a látvány ordít a vászonért, miközben az is igaz, hogy talán tényleg nem a multiplexek tipikus közönségének szól a film.  

A történet szerint a biológus Lena (Natalie Portman) (az eredeti regényben a karaktereknek nem volt neve, rá is csak “a biológusként” utaltak) expedícióra indul egy különös zónába, ahol nem érvényesek a fizika és a biológia törvényei, miután a férje (Oscar Isaac) az előző küldetés egyetlen túlélője, valamilyen okból haldoklik. Flashback-ekben megtudjuk, hogy a kapcsolatuk nem volt valami felhőtlen, a pszichológus karakter még azt is sejteti, hogy a férfi eleve azért vállalta a dolgot, mert tudta, hogy öngyilkos küldetés. Majd az expedíció többi tagjáról is szépen sorban kiderül, hogy nem a tudomány szeretete hajtotta őket a Shimmernek nevezett zónába, hanem a saját életük, ami elől megpróbálnak elmenekülni.

A Shimmer, bár sokak szerint elképesztő újítás a sci-fi történelmében, tulajdonképpen a Piknik az árokpartonból ismert Zóna, annyi csavarral, hogy nem gravitációs, hanem biológiai anomáliákat találunk benne. De a koncepció kísértetiesen hasonló: a katonaság által elkerített és őrzött terület, ahova rendszeresen felfedezőutakat vezetnek (véletlenül végtelenül életunt vagy elkeseredett emberek részvételével), miközben még az sem tiszta, hogy pontosan miért is jött létre. De legvalószínűbb, hogy merő véletlenből.

A Shimmer nagyjából úgy működik, hogy megtöri, összekeveri, és újra összerakja a beérkező adatokat, legyen az rádióhullám, fény, vagy DNS. Például a karaktereink DNS-e. Egy különösen meta módon maga az adaptáció is olyan, mintha az alapul szolgáló könyvet bedobtuk volna a Shimmerbe, és a film jött volna ki a másik végén. Rengeteg elemet felhasznál az alapműből, elkeveri más elemekkel, például a Stalkerből; hozzáad valamennyi sajátot, például a csodálatos zenét; a végeredmény pedig egy gyönyörű szörnyszülött, ami az egymástól elütő részletek ellenére tökéletesen működő egésszé áll össze. Pont, mint a Shimmer lényei. (Egyébként Alex Garland valóban így rendezett: elmondása szerint a regény elolvasása után emlékezetből próbálta meg újra összerakni a forgatókönyvet, ezért tér el ennyi helyen az eredeti műtől.)

A zóna növény- és állatvilágának kidolgozása annyira elvont és nem evilági, hogy sok helyen a kurrens neo-szürrealizmus jut eszembe, amit olyan művészek fémjeleznek, mint Stephanie Kilgast vagy Adrian Cox. Ugyanakkor az egész tökéletesen logikus, és abszolút követhető — nem véletlenül, hiszen a rendezőnek a genetikus Adam Rutherford, a Nature folyóirat korábbi szerkesztője segített megalkotni a Shimmer világát, aki gondosan ügyelt rá, hogy a lények minden egzotikus borzalmuk ellenére is közel maradjanak a tudomány ma ismert tényeihez — legalábbis amennyire ezt a Shimmer engedi.

Közhely, hogy a sci-fi (és a fantasy), bármilyen elrugaszkodott környezetben játszódjon is, mindig rólunk, emberekről szól —  de itt egész egyszerűen ahány embert kérdezel, annyifélét fognak válaszolni arra a kérdésre, hogy mit láttak. Mintha a filmet is a Shimmerben néztük volna meg, és a mondanivalóját is szétdarabolva és újra összerakva kapnánk meg. Egy kaleidoszkóp, amibe belenézve az emberi önpusztítást látod, kicsit elforgatva egy párkapcsolati terápiát, továbbtekerve az ember és a természet viszonyát; de a halállal való szembenézéstől kezdve a boldogság mibenlétén át az ember univerzumban elfoglalt helyéig rengeteg kérdést felvet a film.

Nálam az Annihilation történet tekintetében a Stalkerrel játszik egy ligában, látványban pedig alulról közelíti a blockbustereket. Az egyetlen információ, amit nem tudok hova tenni, az a folytatás belengetése. Nehezen elképzelhető, hogy ezt a szinte metafizikai élményt fokozni lehet egy folytatással — bár az is igaz, hogy ha van rendező, aki képes lenne rá, az Alex Garland.

 

Értékelés: 10/10

Annie