Szűk három hónappal ezelőtt a Kőbe zárt halállal szándékomban volt elindítani egy sorozatot, mely olyan science-fiction filmeket hivatott bemutatni és újraértékelni, melyek valamilyen oknál fogva sok évvel ezelőtt komoly hatással voltak rám és amiket hajlamos vagyok felelőssé tenni a sci-fi iránti szeretetemért. Esetenként dacára annak, hogy az adott film nem örvend széleskörű ismertségnek és elismertségnek, vagy éppen a szakmai kritika bánt el velük alaposan a maguk idejében. Mivel az itt sorra kerülő alkotások javarészt a nyolcvanas-kilencvenes évekből, esetleg a kétezres évek elejéről származnak majd, ezért fontos szempont, hogy az adott alkotás mennyire volt képes kiállni az idő próbáját. A Within the Rock igen rosszul viselte az elmúlt 22 évet, hát lássuk, hogy a Philip K. Dick novelláján alapuló – és idén 23. születésnapját ünneplő – Screamers hogyan vizsgázik.

A 2068-as évben járunk, a Sirius6B jelű bolygón. Néhány évtizede a Földet egyre jobban szorongató energiaválság új energiaforrások felkutatására és hasznosítására sarkallta az emberiséget. A Sirius6B-n felfedezett berynium-nak elkeresztelt anyag a válság azonnali és végleges megszűnésével kecsegtetett. Bányászok ezrei vágtak neki a több fényéves útnak, hogy szakértelmüket és erejüket a nyersanyagkészlet kiaknázásával megbízott New Economic Block (NEB) nevű gigavállalat szolgálatába állítsák. A Sirius6B berynium készletének kiaknázása zökkenőmentesen indult, ám később komoly problémák adódtak. Mégpedig, hogy a tiszta energiaforrásnak tartott berynium a kőzetből való kifejtés közben súlyos radioaktív szennyezést hagyott maga után, mely a munkások életét is veszélyeztette. Dacára annak, hogy az egészségkárosító hatásokra fény derült, a NEB nem volt hajlandó leállítani a termelést, sőt a megfelelő óvintézkedéseket sem tette meg. Az helyzet végül annyira elmérgesedett, hogy a bányászokat, mérnököket és a kisegítő személyzet tagjait tömörítő Szövetség és a NEB között szabályos háború robbant ki, melynek során a Sirius6B felszínén időközben felépült településeket sorozatos atomtámadásokkal elpusztították. A Szövetség tudósai – látván, hogy a hagyományos hadviselés terén a NEB elsöprő erőfölénnyel rendelkezik – megalkották a sikoltókat. A sikoltók teljesen önvezérlő, önirányító, sőt önsokszorosító szerkezetek, melyeknek feladata az ellenség elpusztítása.

10 év telt el a háború kitörése óta és a Sirius6B egykor virágzó bányászvilágából mára csupán egy radioaktív sivatag maradt. Hosszú évek csatározásai mind a Szövetség, mind pedig a NEB erejét és elszántságát kikezdték. Mindkét fél atombiztos bunkerek mélyén kuksol és várja, mit lép a másik. A sivatag homokja alatt a sikoltók nem tétlenkedtek: szaporodtak és sokasodtak, nyílt terepen még a Szövetség katonái is csak egy speciális csuklópánt segítségével képesek életben maradni, mely elrejti őket a gyilkos robotok pengéi elől. Egy nap mégis feltűnik egy NEB katona az egyik Szövetségi bázis közelében és bár életével fizet érte – köszönhetően a sikoltóknak -, de mégis sikerül egy üzenetet eljuttatnia a Szövetség helyi vezetőjének, Hendricksson ezredesnek (Peter – Robotzsaru – Weller). Az üzenet szerint a NEB kész békét kötni és a főhadiszállásukon tartandó tárgyalásokra elvárják a Szövetség vezetőségét is. Hendricksson csapdát sejt, földi székhelyű felettesétől is kitartásra buzdító frázisokat kap. Az ügy ennyiben is maradna, ha egy csapatszállító űrhajó a bázis mellett történő lezuhanása fel nem kavarja a helyőrség unalmas hétköznapjait. A baleset egyetlen túlélője – Ace Jefferson (Andrew Lauer) – nem kevesebbet állít, minthogy a háborúnak már lényegében semmi értelme – ugyanis új és ezúttal tényleg tiszta berynium forrásra leltek egy másik bolygón -, a Sirius6B-n maradottakra csupán egy totális háború kényelmetlen tanúiként tekintenek a Szövetségnél. Hendricksson ezredes tehát nekivág a pusztaságnak Jefferson társaságában, hogy kiderítse a NEB főhadiszállásról érkezett üzenet mibenlétét. Amit azonban útja során és az ellenséges főhadiszálláson talál rádöbbenti, hogy már régen nem a NEB jelenti a legnagyobb fenyegetést az embereire, sőt talán az egész emberiségre.

Azt hiszem Philip K. Dick munkássága nem szorul bemutatásra a sci-fi iránt fogékonyak számára. Ami azt illeti, kevés írónak filmesítették meg annyi regényét és novelláját, mint Dick barátunkét. A Screamers mintájául az 1953-as keltezésű Második változat (Second Variety) című novellája szolgált, melyet Dan O’Bannon és Miguel Tejada-Flores adoptált széles vászonra és alakított át valamelyest. Az eredeti változat a Földön játszódik egy alternatív jelenben. Amikor az Egyesült Nemzetek és a Szovjetunió közötti hidegháború nagyon is forróvá válik, az EN a Holdra költözteti a kormányzati szerveket és a termelést az előrenyomuló szovjetek elől. Innentől kezdve a történet nagyon hasonlóan alakul a Screamersben látottakra. Több, mint fél évtizeddel a hidegháború lezárulta után nem meglepő O’Bannon-ék döntése, hogy a kelet-nyugati helyett egy kvázi szakszervezet-mamutcég szembenállásra cserélték Dick alapkoncepcióját. Mintha legalábbis megérezték volna a változás szelét, ami által talán még aktuálisabbá vált a helyzet metaforikus jelentősége, mint az eredeti meghagyásával lett volna. Ne feledjük azonban, hogy az eredeti mű keletkezésének idejében Dick víziója nagyon is elképzelhető szcenárió lehetett, tehát a fenti megállapítás semmit nem von le az eredeti novella értékéből.

Az önszervező, öntudatra ébredő robotok témaköre visszatérő motívum Philip K. Dick műveiben, nem véletlenül kerül elő a Screamers esetében sem. Az 1968-ban megjelent Do Androids Dream of Electric Sheep (Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal) című regény alapján 1982-ben készült Szárnyas Fejvadász (Blade Runner) annyira hasonló következtetésre jutott, mint a Screamers, hogy sokan összefüggést sejtettek a két történet között. A Screamers meglehetősen baljóslatú képet fest a mesterséges intelligencia emberiség elpusztítására szőtt terveiről. A robotok éppen azokat az emberi gyengeségeket használják ki, melyre azok a legkevésbé számítanak, különösen háború idején: 

 Hajlamosak vagyunk hangoztatni, hogy igazán embertelen csak az ember lehet, de ez ilyen formában csak részben igaz. A robotokat nem kötik az emberi erkölcsök béklyói, ha azokat nem programozzák beléjük. Ha a robot programjának célja a hatékonyság, nem fogják etikai kérdések zavarba hozni. Ami a mi szemünkben gonosz, embertelen, az onnan nézve csupán a feladat optimális végrehajtása, mindenféle érzelmi, erkölcsi elfogultság nélkül. Ha pedig a robotot irányító program fejlettsége eljut egy olyan szintre, hogy már az emberinek tulajdonított érzelmeket is képes szimulálni vagy megélni, mégis mi különbözteti meg őket az embertől?

Mit tagadjuk, a Screamers nem a minden igényt kielégítő vizuális megjelenésével, vagy éppen a hibátlan cselekményvezetéssel emelkedik ki a korabeli tucatfilmek közül. A 20 millió dolláros becsült büdzsé folyományaként a vizuális effektek már az akkori normák szerint sem számítottak éppen csili-vilinek, a cselekmény pedig helyenként olyan érzést kelt a mai kor emberében, mintha időnként fontos részek maradtak volna ki az eseményekben, vagy egyszerűen csak bizonyos jelenetek a vágószoba szemetesládájában landoltak volna. Peter Weller hozza a kötelezőt, Alex J Murphy robotzsarusított ábrázatához edződött mimikája itt is jó szolgálatot tesz, amennyiben a cél az volt, hogy Hendricksson ezredes figurája minél érzelemmentesebbnek tűnjön. Klasszikus partner ebben a játékban Andrew Lauer, Jefferson szerepében: az ő feladata ellenpontozni az ezredes mogorva természetét viccesnek szánt, de inkább idegesítő szófosásával. A NEB bázison megismert társaság is inkább sztereotipikus, mint eredeti: a komplexusos szerencsétlen, a szociopata és az erős, független nő. Mindezek ellenére a Screamers képes elérni célját: a kis David “Magával mehetek?” kérdése két évtized távlatából is ott visszhangzik fejemben, amikor a modern, filmes sci-fi alapvetéseit próbálom sorra venni. Tipikus példája annak, hogy egy erős történet egy technikailag kevésbé jó sikerült produkciót is képes elvinni a hátán.

Jól öregedett a Screamers? Azt kell mondjam részben igen, részben nem. A téma még a mai napig is aktuális és a mesterséges intelligencia hétköznapokban történő térnyerésével párhuzamosan mindinkább újra előtérbe kerül, a felvezetése pedig rendkívül emlékezetesre sikerült. Nem hunyhatunk szemet azonban afelett sem, hogy technikai szempontból a Screamers már huszonhárom éve sem volt újító szellemű és ezen nyilván a közben eltelt évek sem javítottak sokat. Akinek ez az utóbbi szempont kevesebbet nyom a latban, a Screamers kötelező darab. Így ha netán összeakadtok egy-egy kósza DVD példánnyal netes barangolásaitok során és egy kis hang a fejetekben azt kérdezi: “Veled mehetek?” – mondjatok igent nyugodtan.

Értékelés: 8/10

Gabblack