A Cloverfield készítői annak idején 2008-ban elérték azt, amit azóta is csak nagyon keveseknek sikerült. A found footage műfajában olyat alkotni, amit a szubzsánert kevéssé – vagy egyáltalán nem – kedvelő kritikusok és nézők is jó filmként könyveltek el. Az események folytatását bemutató következő részt sosem kaptuk meg, jött helyette 2016-ban a 10 Cloverfield Lane, idén pedig a mára már franchise jelleget öltött Cloverfield-univerzum újabb darabját, a The Cloverfield Paradoxot tekinthetjük meg. 

Túl sok mindent nem lehetett tudni The Cloverfield Paradox névre keresztelt műről, sőt maga a premier is igen érdekes körülmények közt zajlott. Cikkünk tárgya ugyanis egy rövid  TV-spotot követően már aznap este landolt a Netflixen. Történetünk főhősei egy nemzetközi űrállomás legénységét alkotó asztronauták, akik egy igen fontos missziót igyekeznek sikeresen teljesíteni. A nem túl távoli jövőben (egészen pontosan 2028-ban) játszódó film világában ugyanis az emberi civilizáció az összeomlás szélén áll az energiaforrás hiányának köszönhetően. Hogy a világháborút és a végső katasztrófát megelőzzék, főszereplőink feladata, hogy a Föld körüli pályára állított részecskegyorsító segítségével orvosolják a problémát. Ahogyan azt gondolhatnánk, a tervbe hiba csúszik, aminek következtében az űrhajósok meglepve tapasztalják: az addig biztos pontnak számító szülőbolygó egyszerűen eltűnik, bárminemű előzmény nélkül.

Az egyébként érdekesnek hangzó alapsztoriról tudni érdemes, hogy eredetileg semmi köze nem lett volna a Cloverfield-franchisehoz, (eredetileg a God Particle nevet viselte) ez pusztán a későbbi, főként üzleti érdekek által hajtott döntések eredménye. Aki tehát bármiféle kohéziós kapcsolatot remél az első, vagy a második résszel, csalódni fog, de félő, hogy sokak számára nem csupán ez fog negatívumként lecsapódni a film megtekintése után. A The Cloverfield Paradox legnagyobb problémája, hogy szinte semmiről nem szól, mivel az egyébként sok lehetőséget magában tartogató helyzetből gyakorlatilag semmit nem sikerült kihozni. A kicsivel több, mint másfél órás cselekmény a lehető leglaposabban és érdektelenül telik el, mintha a készítők egyfajta groteszk verseny résztvevői lettek volna, amiben a legtöbb pontot az kapja, aki a leginkább semmitmondó sci-fit készíti el. Annak ellenére, hogy találhatunk innen-onnan kölcsönvett motívumokat, még egy Event Horizon-másolatról sem beszélhetünk.

A The Cloverfield Paradox telis-tele van abszurdabbnál abszurdabb elemekkel, amire jó példa a kínai űrhajós esete. A nemzetközi – orosz, brazil, olasz és német asztronautákat is sorai közt tudó legénység mindegyike beszél angolul, leszámítva az ázsiai hölgyet, aki egy istennek nem hajlandó megszólalni a közös nyelven. Társait ez cseppet sem zavarja, hiszen vélhetően mind beszélnek kínaiul – esetleg valamiféle fordítókészülékkel rendelkeznek, ez viszont felvetné a kérdést: ők miért nem beszélnek az anyanyelvükön? Azt hiszem, nem lövök le semmilyen poént azzal, ha elárulom, hogy a film legmozgalmasabb jeleneteit egy falba szorult asztronauta, és egy önálló életet élő kéz jelentik. Utóbbi motívum felelős egyébként a mű legkínosabb, vagy mondhatni legszerencsétlenebb perceiért, amikor a készítők némi humort szerettek volna belecsempészni a sztoriba, azonban ez nem bizonyult igazán jó döntésnek.

Mindent összevetve a The Cloverfield Paradox rettenetes csalódásnak minősült, a film legjobb momentumai közé tartoznak a Földön játszódó jelenetek,  valamint az utolsó pár képkocka, azonban ez vajmi kevés azon, hogy a művet egy álmosító, átlagnál is gyengébb film szintje fölé emelje.

Értékelés: 4,5/10

(Absvrd)