Húgycsőbalerina, Nácik a dínók ellen, Migráns Krisztusok Támadása, Klotyó-Krisztus a kenyér-fülbemászó ellen – csak pár infantilisnek tűnő cím az underground irodalom abszurd egén a közelmúltban feltűnt Komor Zoltán írói munkásságából, akinek bevallottan Velociraptor-pisi szagú a keze, és őrülten rajong Roger Cormanért. De hogy mi az bizarro fiction műfaj, amiben alkot (és mi köze van a szürrealizmushoz, a zs-kategóriás horrorfilmekhez és a röhögve hányáshoz), hogyan kerültek ki, és jelentek meg írásai az USA-ban, ezekről faggattam a gyomorra utazó abszurd hazai képviselőjét, miközben sokat megtudtam például a húgycsőmuréna hasznosságáról.

 − Mutatkozz be, mesélj egy kicsit magadról. Hogyan, minek a hatására kezdtél el anno írni?

− 1986-ban születtem, Nyíregyházán élek, és egy olvasót idézve, aki felhúzta magát az egyik könyvemen, ami egy péniszben élő balerináról szól: „a szerző világéletében urológus akart lenni, de sose jött össze a felvételi pontszám egyötöde sem”. Ez persze csak részben igaz – gyerekkoromban még a könyvek és a dinoszauruszok jobban érdekeltek a húgy- és nemi szerveknél, ám később rádöbbentem, hogy a könyvek és a dinoszauruszok prosztata-gondjaival nem sokan foglalkoznak, főként nem a dinoszauruszos könyvek vizelettartásai zavaraival, így érdemes erre a területre specializálódnom. Szóval éveken át bögyörőztem Michael Crichton Őslénypark című könyvét, amitől kicsit még mindig Velociraptor pisi szagú a kezem, (igen, igen, pont emiatt viszonylag ritkán fognak velem kezet a szépirodalmi írók), aztán szép lassan eljutottam a második világháborús náci-dinoszaurusz pornóregényig, és azon gondolkodom, a gyerekkori énem büszke lenne-e erre, vagy sem. Persze már az is elég lenne, ha Crichton szelleme kezet fogna velem, dinó pisi-szag ide vagy oda.

 

 − Kik hatottak rád, voltak-e kedvenc írók vagy könyvek?

 − Az első behatás a falban élő manók voltak. Kiskoromban került a kezeim közé egy képes gyerekkönyv, ami pici manókról szólt, akik az emberek házainak falaiban élnek, de a mai napig nem tudom beazonosítani, mi lehetett a címe. Nem voltak egyébként genyák ezek a kis törpék, de lássuk be, a falban élő manó nagyon para, velem is maradtak aztán éveken át. Ám az igazi hatások csak tinédzser korban jöttek: faltam Stephen King könyveit, aztán Kafka és a klasszikus szürrealisták, dadaisták az elvontabb irodalom felé tereltek. De az igazi fejbekólintás William S. Burroughs volt, Meztelen ebéd című regénye, vagy épp anti-regénye molekulákra robbantott mindent a fejemben, amit az irodalomról tudtam vagy képzeltem – azóta is, ha egyetlen kedvenc írót kéne megneveznem, akkor Burroughs lenne az.

 − Mi is tulajdonképpen ez a bizarro fiction műfaj, amiben alkotsz? Hogyan tudnád röviden elmagyarázni annak, aki még nem olvasott ilyesmit?

− A bizarro egy, a 90-es években underground szinteken befutott amerikai irodalmi zsánerműfaj, amit Turi Márton kritikus úgy jellemzett igen frappánsan, hogy olyan, mint a röhögve hányás. Ez a rövid defínició, de ha bővíteni akarjuk, azt mondanám, hogy az alpári humor, a zs kategóriás horror-filmek és a szürrealizmus irodalmi szennyegzőjéről van szó. A zsáner fő gerincét a már nevében is David Lynch-et, a kultikus szürrealista rendezőt idéző Eraserhead Press kiadó jelenti, leghíresebb képviselője pedig Carlton Mellick III, akinek már a könyvcímei is igen beszédesek: A menstruáló bevásárlóközpont, Bébi Jézus seggdugó, A kísértetjárta vagina. A bizarro voltaképp abszurd, de gyomorra utazó abszurd.

 

 − Mivel a bizarro alapjai zs-horror, trash és exploitation filmekben is gyökereznek, adódik a kérdés, mik a kedvenc alkotásaid az említett zsánerekben, vagy egyáltalán olyan produkciók, amik nagymértékben hatottak rád?

− Szerintem sok bizarro-fej így van vele, de nálam David Cronenberg korai horrorjai viszik a pálmát: bár mentalitásában a műfaj közelebb áll John Waters Rózsaszín flamingók című filmjéhez, eszköztárában gyakran nyúl vissza a kanadai kult-rendező által fémjelzett testhorrorhoz. Cronenberg Videodrome-ja és Lynch Radírfeje a horror rajongásom alfája és omegája, ugyanakkor kiemelném az 1977-es Hausu című kultikus japán horror komédiát is, ami remek példa rá, hogy próbálja a bizarro is kezelni a humort és a sötét szürrealizmust egyszerre. Ha horror filmről van egyébként szó, nagy rajongója vagyok a régi, főként az 50-es évekbeli fekete-fehér b kategóriás szörnyfilmeknek: Roger Corman agymenései például kivételesen zseniálisak, az 1957-es A rákszörnyek támadása az egyik favoritom. Ezek persze trash alkotások, de én jóban vagyok a trash-el: sokszor combosabb az önreflexió az ilyen filmekben, mint a komolynak szánt alkotásokban.

 

 − Hazánkban a Magyar Elektronikus Könyvtárban hozzáférhető az eddigi novelláid és regényeid többsége, az USA-ban viszont különféle válogatásokban való jelenléted mellett több önálló köteted is megjelent. Hogyan sikerült a tengerentúlra jutni a műveiddel? 

− Korábban egy kortárs művészetekkel foglalkozó alkotói oldal, a Katapult főszerkesztője voltam, ahová meghívtam egy amerikai experimentális zenészt is, nevezetesen Michael Chocholakot, miután rábukkantam a neten a zeneszámaira. Sokat beszélgettünk, ám egy idő után furdalni kezdte az oldalát a kíváncsiság, hogy milyen szövegek társaságában jelennek meg a zeneszámai, így lefordítottam egy novellámat angolra, és átküldtem neki. Nagyon bejött neki a szöveg, fel is ajánlotta, hogy elküldi egy szerkesztő ismerősének, aki lehozta egy folyóiratban. Ettől kezdve folyamatosan fordítottam a szövegeimet, és küldözgettem őket a külföldi folyóiratoknak, amikor pedig összeállt egy kötetnyi, kiadót kezdtem keresgélni. Igazából csak ekkor bukkantam rá a bizarro zsánerre, és a köré csoportosult könyvkiadókra.

− Milyen kritikákat kaptál itthon, és milyenek kint az USA-ban? Mik a legnagyobb különbségek a két olvasótábor között?

− Külföldön talán jobban szeretik az írásaimat, idehaza viszont viccesebb olvasói kritikákat kapok, mert itt még kiveri a biztosítékot, ha a nácik dínókkal kefélnek, ha valaki vibrátorból főz kocsonyát, vagy apró egyiptomi rabszolgákat szarik – kinn annyira fel se kapják már ezekre a fejüket a bizarrón edződött olvasók. De talán pont ezért is jó itthon próbálkozni ezzell a zsánerrel, mert lényege a műfajnak a provokáció, itthon pedig van foganatja. Elsősorban a Húgycsőbalerina című kisregényem kapta az ívet az olvasóktól a Molyon, sorra jöttek az efféle kritikák:

“Ez egy hatalmas nullát érdemelne, annyira sz@r volt!!! Ráadásul az írót kivégeztetném, ahogy a főszereplővel tette… undorító izé…”

“Nem tudok nagyon megszólalni a könyv után, szürreális, néhol undorító, egyáltalán nem élvezetes olvasmány. Nem tudom miért jut bárkinek is eszébe egy ilyen sztori, és miért gondolja, hogy jó ötlet kiadni. Nem kellett volna.”

“Erre szavak sincsenek. Általában Family Guy-t vagy Spongyabobot nézek elalvás előtt, mert teljesen lehoznak az életről és jobban tudok úgy aludni.

Aztán szembe jött ez a könyv, áh mondom, hasonló lehet, próbáljuk meg! Kiégtem! Tehát hogy mi? Hogy tessék?? WTF? Bírom én a fekete humort (hisz tudjuk, ugyanolyan dolog, mint a láb, valakinek vagy van, vagy nincs), de ez már sok volt. ..”

“Jézusmáriaszentjózsef…miarézfánfütyölősrézangyala volt ez? Probálok, de nem találok szavakat, annyira elvont, szinte beteg az egész történet.

Azt se tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Úgyhogy nem csillagozom… Csak megfelelően zsibbadt aggyal érdemesolvasni.”

És így tovább.

 

−  Regényeid többségét társírókkal együtt szerzed. Hogyan kell elképzelni egy ilyen közös munkát, mennyire meghatározott a cselekmény menete vagy az, hogy ki melyik részét írja a műnek? Kortárs írók közül egyébként van olyan, akivel szívesen kooperálnál a jövőben?

− Tépő Donát az állandó szerzőtársam, közösen már öt kisregényt írtunk – a munkamenet már megszokott: általában én írom az első fejezetet, amit átdobok Donátnak, ő meg ír rá egy újabb fejezetet, és visszaküldi, s így tovább. Az alapkoncepción kívül nem sok mindent határozunk meg előre, így a cselekmény és a végkifejlet számunkra is meglepetés – a lényeg, hogy tudjuk leütni az egymásnak feldobott labdákat. Az egyetlen szabály, hogy a sztori mindig a “soha többé” felütéssel induljon.

Ez például a Mutánsvagdalt című könyv első mondata: “Soha többé vagdalthúst – gondolja a gyári munkás, ahogy ott toporog a sorban, az ellenőrző kapuknál, és érzi, hogy a végbelébe rejtett mutáns tintahal-ember konzerv mocorogni kezd, és egyben ingerelni a prosztatáját.” 

Ez pedig a Nácik a dínók ellen című könyvé: “Soha többé békazabáló kurvát – gondolja a német katona, ahogy ott térdepel a homokban, a normandiai parton és érzi, hogy viszketni kezd az ágyéka.”

Ez pedig a A hortobágyi cápa indítója: “Soha többé mirelit tintahal szexet – gondolja a bajszos gulyás, miközben az agyagos, repedezett talaj fölött guggol, mint aki épp szarni készül, és megpróbálja megszülni a húgycsövébe szorult miniatűr, tapadó korongos puhatestű karocskát.”

És hogy kivel kooperálnék még nagyon szívesen? Egy ideje tervben van, de még nem konkretizálódott a dolog, hogy Nemes Z. Márióval is írunk valami közöset. Meglátjuk, mi lesz belőle. De szívesen írnék Oravecz Nórával közösen egy bizarro életmód könyvet, a címe mondjuk az lenne: Egyszarvú tejszínhab, avagy 99 unikornis-pénisz simogató gondolat, vagy Grecsó Krisztiánnal bármit, feltéve ha a borító nagyon hipszter és vintage lesz.

− Alapító tagja vagy a Katapult Kortárs Alkotói közösségnek. Milyen indíttatásból, illetve céllal jött létre ez a csoport, és hol lehet titeket olvasni?

− Az oldalt még 2010-ben hoztuk létre Apagyi Ferenccel azzal a céllal, hogy teret adjunk olyan művészeknek, akik elsősorban a posztmodern, neoavantgárd irodalom, az absztrakt festészet, vagy a kísérleti zene berkein belül alkotnak. Az oldal sok éven át funkcionált úgy, hogy minden nap felkerült egy új alkotás, így szép kis archívum gyűlt össze, ami viszont sajnos az utóbbi évben elveszett. Ám a Katapult nem halott, felolvasó estjeink így is vannak, illetve most kezdjük összekapni magunkat, és már elérhető az új blog oldal a www.katapult.tk címen, ahová nem napi rendszerességgel ugyan, de kerülgetnek fel új szövegek.

 

− Most végeztem a Hortobágyi cápa c. legújabb regényetekkel, ami nyilván valamiféle reakció is volt részetekről a sok cápás trash-filmre. Szeretitek amúgy ezeket az Asylum-szörnyűségeket?

− De szeretjük ám! Bár a regény írására én magam Peter Benchley A fehér cápa című könyvével gyúrtam rá, tény és való, hogy mentalitásában közelebb áll a regény a Megacápás Asylum produkciókhoz, vagy épp a Sharknado-hoz. A terv egyébként az volt, hogy elkészüljön az első hungaro-cápa pornó-horror, és azt hiszem, ez összejött.

 

− Elég kendőzetlenül írsz mindenféle furcsa, bizarr, beteg, groteszk témáról. Van esetleg valami tabu vagy olyan sajátos dolog, amit nem írnál bele, nem szívesen használnál fel történeteidben?

−  Ha találok olyat, abbahagyom az írást.

− Általában hogyan születnek általában az ötleteid: kifordítassz, abszurddá teszel egy teljesen hétköznapi szituációt, vagy csak megjelenik előtted egy groteszk ötlet a semmiből, és köréje szősz egy komplett sztorit, esetleg egy-egy jól sikerült tételmondatból kezd kinőni a sztori? Van-e bevált módszered erre?

− Általában csattanós mondattal próbálom kezdeni a sztorijaimat, például “Persze, én engedtem be az AVON tanácsadónő-kentaurt a házba, nem tudom, miért csodálkozom, hogy összefosta a szőnyeget” vagy “Felmerül a gyanú, hogy asszimetrikus a prosztatám, de végül kiderül, hogy a jeti hagyta ott a lábnyomát a seggemben”. Ha a kezdő mondat megvan, a sztori szinte magától összeáll, csak haladni kell a sodrással – de többnyire tényleg arról van szó, hogy már az elején megpróbálok egy teljesen hétköznapi szituációt kifordítani.

 

− Melyik jelent számodra nagyobb kihívást: egy rövidebb terjedelmű, de mégis tömörebb novellát vagy bő lére eresztett regényt elkészíteni?

− Mindkettőnek megvannak a nehézségei, de sokszor igazán tömöret írni sokkal nehezebb, mert a belső cenzornak ilyenkor extra szigorúnak kell lennie.

− Szerinted milyen radikális és/vagy szürreális módszerrel lehetne rávenni az embereket arra, hogy a sok hülye kereskedelmi TV-műsor helyett inkább olvassanak? Van-e valami bizarr módszered vagy találmányod a tarsolyodban?

− Én minden problémára a húgycsőmurénát tudom javasolni. Jelen esetben ha néhány komoly tudósnak látszó ipse elmagyarázná az embereknek, hogy a legújabb kutatások szerint a kereskedelmi televíziós csatornák műsoraitól murénák költöznek a húgycsövükbe, az elég elrettentő lenne. Persze az emberek bizonyítékot akarnának, azt, hogy a híradóban mutassák meg, hogy néz ki egy húgycsőbe költözött muréna. És itt jön a csavar a sztoriban: a húgycsőmurénát nem lehetne megmutatni, elvégre az emberek nemiszervében él, nemiszerveket pedig nem mutogatunk a híradóban. El tudnád képzelni, hogy bekapcsolod a Tényeket, és egy fasz mosolyogna vissza a képernyőről? Mármint egy igazi, nem az öltönybe öltöztetett, kisminkelt, hanem egy konkrét. Na ugye – vagy ki lenne kockázva, vagy csak rajzolt ábrán lehetne bemutatni a húgycsőmurénát, ami persze hazugság lenne. De sokan már a híradót se kapcsolnák be, mert mivan, ha már attól mélytengeri ragadozó hal költözne a farkukba? Jobb nem kockáztatni, kikapcsolnák tehát a tévét, és levennék a polcról a William Makepeace Thackeray összest. Egyébként meg mindenki nézzen kereskedelmi tévét. Úgy hallottam, egy tűéles fogakkal rendelkező faszmuréna izgalmasabbá teszi a szexuális életet.

 

− Pár szóban a jövőbeli terveidről. Milyen írásaiddal lehet legközelebb találkozni?

− Régebben mindig tematikus elbeszélésköteteket írtam: a Dögnyugat című kötetem például csak szürreális westernt, a Klotyó-Krisztus a kenyér-fülbemászó ellen kötet csak népies bizarrokat foglalt magába – mostanság már nem ebben utazom, inkább vég nélkül írom a rövidke bizarroimat, amiből már jó sok van raktáron. Néha eszembe jut, hogy egybe kéne szedni a legjobbakat, és kiadni egyben, talán ez lesz a következő project. Ugyanakkor Donáttal is tervezünk még közös kisregényt írni, Szakállas Zsolt dadaista, szürrealista költővel pedig most gyúrunk egy közös verses kötetet Vákuumvámpír címmel, ez januárban már kijön szerintem, de ebben tényleg versek lesznek, nem bizarro sztorik. Van még pár régóta húzódó project ötlet, amiből remélem, lesz végül valami: az egyik a Robot Honfoglalás című hungarofuturista bizarro eposz, a másik, hogy szeretnék egyszer összehozni több szerző közreműködésével egy kajapornó antológiát, amiben álló disznó-köröm pöcsű kocsonyalegények, rózsaszín zselatint nedvedző parizer-prostik és popcorn puncik spriccelik fel a gasztroerotika i betűjére a szaftos g-pontot.

− Végül pedig, ha valaki kedvet kapott, és olvasni szeretne a bizarro fiction témájában, milyen műveket és/vagy szerzőket ajánlanál?

− Személy szerint, ha bizarro-ról van szó, csak angol nyelvű könyveket tudok ajánlani, mert magyarra fordított kiadvány továbbra sincs. De íme néhány erős darab:

Cameron Pierce: Lost in Cat Brain Land

Carlton Mellick III: Every Time We Meet at the Dairy Queen, Your Whole Fucking Face Explodes

Douglas Hackle: The Hottest Gay Man Ever Killed in a Shark Attack

Mykle Hansen: HELP! A Bear is Eating Me!

Tony Rauch: Eyeballs growing all over me …again

Kevin L. Donihe: The Traveling Dildo Salesman

Bradley Sands: Sorry I Ruined Your Orgy

Gina Ranalli: Sky Tongues

 

Komor Zoltán weboldala: http://komor.blog.hu/

 

eyescream