Érdekes (és nem feltétlenül problémás) jelenség, hogy az európai horrorirodalom hajlamos betagozódni a szépirodalom címkéje alá — oda, ahol a mi amerikai B-filmeken és splatterpunkon nevelkedett generációnk a legkevésbé keresné. Ez történt Gulyás Péter regényével is: a (leginkább ifjúsági limonádé zsánerében utazó) Könyvmolyképző kiadó gondozásában megjelent Végtelen térségek örök hallgatása a szépirodalom, a krimi, a filozófiai tanmese és a lélektani horror (ezek szerint létező) mezsgyéjén egyensúlyoz.

A történet nagyvonalakban egy érettségiztetésre készülő fiatal filozófiatanárról szól, aki a klasszikus magyar irodalmi hősök sorába illeszkedik (értsd: pszichésen sérült mániás depressziós alkoholista). Főhősünk nemcsak a barátnőjét gyászolja, aki nemrég követett el öngyilkosságot, de az egyik diákja kómában fekszik, egy másik pedig ismeretlen helyen éppen bátorságot gyűjt, hogy felvágja az ereit, csak az óránként érkező üres SMS jelzi, hogy még él. A filozófiatanárnak pedig az idővel, a vég és jelentés nélküli univerzummal kell versenyt futnia, ha meg akarja menteni az osztályát, és közben olyan kérdésekre keresi a választ, amiket feltenni sem lett volna szabad.

A Végtelen térségek örök hallgatása úgy indul, mint egy bűnügyi/lélektani regény, a krimi eszközeit használja, de ez ne tévesszen meg; valójában soha nem a fülszövegben is szereplő rejtélyes pendrive-ot üldözzük, hanem a létezés végső kérdéseit. Hamar egyre sötétebb zsánerek felé kalandozik a szöveg, végül a noir-on át egy olyan mély egzisztenciális rettegésbe csap át, ami Lovecraft nihiljével rokon.

Ez a regény egy olyan kor szülötte, ahol a címkéknek már nincs sok értelmük. Miért ne mesélhetnénk egy vértócsában ülve a felelősség és a hatalom kérdéséről, miért ne élvezhetnénk a kannibalizmus művészi igényességű ábrázolását, miközben a társadalom rendszerszintű kegyetlenségén elmélkedünk? Én sem szívesen nevezem horrornak, hiszen nem az, nem teljesen — a magja, a keserű utóíze mégis olyan, amit csak mérgek után szokott érezni az ember. Mert a végkövetkeztetés az, hogy az önzés végtelen, mindenhol ott van, az emberekben, a világban, az iskolás kislányokban, a rendszerben, a jószándékban, a szigorú igazgatóban, a testnevelésórákon, a vizsgákban, a pitékben, az apákban, az apák hiányában. Ez a világ a szeretet tagadására épül, és ebben mindannyian bűnösek vagyunk.

A kategorizálás kikerülése viszont azt fogja eredményezni, hogy a közönség nagy része csalódottan teszi majd le a könyvet, hiszen senki nem azt kapja, amire számított. A krimirajongóknak túl gyomorforgató a vége, a horrorrajongóknak túl filozofikus, a filozófia szerelmeseinek pedig túl sok benne a nyomozás; továbbá első olvasásra még a bölcsészkaron edződött olvasóknak is zavaros egy kicsit (egy második vagy akár harmadik olvasás sok mindent helyre tesz). Jó szívvel ajánlom viszont mindenkinek, akiket nem hoz zavarba, ha valami szokatlan ízt éreznek egy ismerős étel fogyasztása közben…

 

Értékelés: 8/10

Annie

 

Ne egyetek a muffinból!