Amikor Ryan Murphy először belengette, hogy az American Horror Story legújabb, Cult címre hallgató évadában nagy szerepet játszik majd az amerikai elnökválasztás, az Internet erre fogékony részén kitört a hisztéria (a mi kommentszekciónkban is, sőt, a szerkesztőségen belül is!). A nézők vérmérséklettől és beállítottságtól függően szidták szénné vagy dicsérték agyon az évadot — ami akkor még meg sem jelent! Ma hajnalban jött ki a Cult utolsó része, szóval ezúttal a tények birtokában lássuk, kinek volt igaza!

 

…

…

…

Senkinek. Természetesen. Hogy gondoltátok, hogy egy olyan komplex jelenségről, mint az American Horror Story, lehetséges egy tőmondatban véleményt alkotni?

Nem kérdés, hogy az évadot Sarah Paulson és Evan Peters viszik el a hátukon, öröm nézni az alakításukat (magyar szinkron egyelőre nem elérhető, de a korábbi évadokból ítélve nem is érdemes várni rá). Ez legalább akkora jutalomjáték Evan Petersnek, mint amekkora a Freakshow volt Jessica Lange-nak: az egyik főszereplőn kívül hét különböző epizódszerepet is ő játszik , többek között Jézust és Charles Mansont is, és nem hogy nem vesztett a lendületéből, egyenesen jobban alakít, mint valaha. Billie Lourd ugyan azt a típust hozza kiválóan, akit a Scream Queensben is láttunk tőle — remélem, a következő évadban többet mutat majd a tehetségéből, sajnálnám, ha karakterszínész válna belőle. Cheyenne Jackson a korábbi évadokban nem volt különösebben emlékezetes (a Hotel óta tagja a színészgárdának), de itt kifejezetten olyan volt, mintha a mimikájától kezdve a hanghordozásán át a gesztusaiig Jude Law karakterét másolná a Side Effectsből — de ez még mindig jobb egy picit, mint a jellegtelenség. Frances Conroy pedig mintha megpróbálná betölteni a Jessica Lange távozása után maradt űrt, és nagyon úgy néz ki, hogy sikerül neki; az a kevés idő, amit a képernyőn tölt, nagyon erős, hátborzongató, és még Sarah Paulsont is képes lejátszani (Evan Peterst azért nem).

Az egyetlen pont, ahol komolyabban bele tudnék kötni a színészi játékba, azok az IQ-harcosok klubja, ahogy a címadó szekta tagjainak nagy részét ábrázolták. A forgatókönyv nem igazán magyarázta meg, honnan jöttek ezek a dísz-skinheadek, és mit keresnek itt, miért követik Kai-t, ha ránézésre a deltaizmukkal agyon tudnák nyomni a mini-Mansont. (Persze tudjuk, hogy a befolyásolás dinamikájában nem a fizikai erőviszonyok számítanak, de az ő agymosásuk teljesen kamerán kívül történik, egyszer csak megjelennek a színen, és nem látjuk, miért.) Viszont a színészek sem igazán törik magukat, hogy a játékukkal választ adjanak erre. Szerencsére nem kell őket túl sokat néznünk, többnyire csak háttérként szolgálnak a főbb szereplők harcához.

És ugyanilyen kidolgozatlan, vázlatos háttér az elnökválasztás témája is, tulajdonképpen motívumként is alig jelenik meg. Ez csak egy keret, amit Murphy azért választott, hogy aktuális legyen a meséje (és már a megjelenés előtt flame warokat generáljon Twitteren), pedig ugyanez bármikor játszódhatott volna, sőt, az évadot inspiráló események főleg a hatvanas-hetvenes évek szektái. A történet, ahogy a korábbi évadokban megszokhattuk, szerteágazó, és két-három mederben fut egyszerre. Az egyik fő szál Sarah Paulson karakterével, Ally-vel foglalkozik, aki a jó néhány valós, és legalább ennyi megjátszott mentális betegségével az utóbbi idők legmulatságosabb liberális-karikatúrája, a körülbelül a sorozat felénél bekövetkező robbanásszerű karakterfejlődéséig. A másik főbb szereplő Kai Anderson (Evan Peters), akinek a karakterét a leghírhedtebb szektavezérekből alkották meg, azokból pedig jutott Amerikának néhány igen beteg darab. Meg merem kockázatni, hogy ez az alapfelállás az eddigi legeredetibb ötlet az American Horror Story évadai közül, hiszen a szellemjárta házakkal és elmegyógyintézetekkel ellentétben a szekták működését meglepően kevés film boncolgatja, pedig van benne alapanyag.

A korábbi évadoktól eltérően a Cult-ból teljesen hiányzik a természetfeletti, mintha nem is ugyanabban a világban játszódna (pedig Ryan Murphy megerősítette azt a teóriát, hogy az évadok kapcsolódnak). Leginkább a hiszékenység, az igazság, az irányítás, a manipuláció kérdéskörét boncolgatja, és az előzetes felháborodással ellentétben mind a két oldal megkapja a magáét. Egyrészt ott van Kai, akiről mondhatnánk, hogy szinte már karikatúrája a szektavezéreknek, ha nem tudnánk, hogy a valódi szekták valódi vezetői is pont ilyen nevetségesnek tűnnek kívülről, és pont ilyen dermesztőnek testközelből. A mérleg másik oldalán viszont ott van Frances Conroy történetszála (és az örököseié!), ami épp azt mutatja meg, hogy egy egyébként jónak tűnő szándékra is felépíthető egy nagyon is káros mozgalmat. Hogy a fanatizmus mindig ugyanúgy működik, függetlenül attól, milyen politikai célt választ álcául. Legérdekesebbnek mégis a szektatagok történetét tartottam: annak a kérdését, hogy mi vezethet teljesen normális, jól szituált embereket, mint az étteremtulajdonos Ivy-t (Allison Pill) vagy a tévériporter Beverly Hope-ot (Adina Porter), hogy kételkedés nélkül benyeljen olyan orbitális baromságokat, mint a Helter Skelter vagy Evan Peters “isteni spermája” (ez utóbbi még hátborzongatóbb lesz, ha találkoztál már Evan Peters-fangirllel élőben). Ikonikus és nagyon meta, hogy Sarah Paulson karaktere többek között tryphofóbiában, egy egyébként nem létező mentális betegségben szenved. Az ezt állítólag triggerelő lyukacsos mintát használták a plakátokon és promóképeket is, kiváltva ezzel a tumblr népharagját — megmutatva, hogy a hiszékenység nem csak a sorozat világában ölt elképesztő méreteket, hanem idekint, a valóságban is.

Amit viszont hiányoltam, az Evan Peters karakterének a háttere. Kai, a szektavezér tökéletesen van megírva és megjelenítve, de Kai, az átlagember nem jelenik meg. Próbáltak ugyan valamilyen magyarázattal szolgálni, hogy hogyan vált belőle a sorozatban megismert szörnyeteg, de az a szál elég sovány, pedig Evan Peters mindent megpróbált. Nem értem, ez miért maradt ki, főleg, hogy mostanában ez egy kifejezetten népszerű téma, elég a My friend Dahmer című filmre, vagy a Mindhunter sorozatra gondolni, amikben arra keresik a választ, hogy hogyan lesz egy A/4-es emberből pszichopata gyilkos.

Talán majd a következő szezonban ezt a témát is megkapargatják, az American Horror Story-t ugyanis még legalább két évig nézhetjük: a 2018-as, egyelőre cím nélküli évadot jövő januárban kezdik el forgatni.

Összességében a Cult nem hozta ugyan az első két évad lendületét, vagy a negyedik eleganciáját, de legalább sikerült elszakadnia attól a stabil közönséget (és bevételt) hozó gyakorlattól, hogy minőségi és sikeres horrorfilmeket másol le jelenetről jelenetre, és ezek farvizén kényelmesen összeszed akkora nézettséget, hogy biztosan meghosszabbítsák a szerződést még néhány évadra. A Roanoke kritikai és anyagi bukása ellenére is meg kell neki adni, hogy mert kockázatot vállalni, elrugaszkodni a megszokottól tartalmi és formai tekintetben is — nem jött be neki, de legalább megpróbálta. A Cult ugyan ilyen értelemben merész, és már sokkal jobban működik, mint az előző.

Értékelés: 7/10

Annie