A Berserk sorozata zseniálisan bemutatta nekünk a középkor azon jellegzetességeit, melyekről nem szeretünk tudni, pláne felemlegetni, mert mi már felvilágosultak vagyunk, nem illik olyan társadalmi normákról beszélgetni, ami manapság már nem számít emberinek. Az animére viszont mindenképpen ráfért egy restaurálás, és bár a remake-eket nem szeretem, belátom, hogy egy még futó manga adaptációjánál igenis illendő, ha újra előveszik és kiegészítik a történetet. A The Golden Age Arc az eredeti írott verzió egyik teljes részletét dolgozza fel, így megéri megtekintenünk és külön foglalkoznunk vele.

A The Golden Age Arc I. része, The Egg of the King rögtön impresszív kezdő képsorokkal nyit, mely előre meg is határozza, hogy erősen CGI támogatott, animált karaktereket és háttereket fogunk látni a filmek folyamán. Ami azért részben jót is tett az animének, hiszen nem mai darabról van szó. Természetesen a veszély ott lebeg, hogy egy olyan verziót kapunk majd, mint a Final Fantasy XV., amelyet erősen kifogásolható állapotúnak találtam. De több olyan alkotással is találkoztunk már, amelynek jól állt a számítógépes grafikai támogatás, illetve a két technikát gyönyörűen ötvözték már a Wonderful Days esetén is (tudom, hogy koreai, de nem lehet folyton a Ghost in the Shell 2 – Innocence-re hivatkozni – szerk. megj.).

Már az első epizód eleje is kissé eltér a sorozatétól, mert nem a jelenből ugrunk vissza a két főszereplő találkozásához, hanem azzal a csatajelenettel indítunk, amelyben Guts, a büszke és konok zsoldosfiú megcsillogtatja fantasztikus tudását, és leteríti az egyik legveszélyesebb védőt a várban. Mindezt játszi könnyedséggel és félelemtől mentesen, vakmerően viszi véghez, ezért is figyel fel rá a Sólyom bandájának vezére, Griffith. Bár nem közvetlenül az ő ötlete, mégis örül annak, hogy a csapat egyik tagja úgy dönt, próbára teszi a rátarti fiút, de a rajtaütés majdnem katasztrofális mészárlásba torkollik. Végül az alakulat helyettes vezetője, Casca kényszerül beleavatkozni a csetepatéba, de neki sem igazán sikerül javítani a szituáción, így Griffith-nek kell megleckéztetnie Guts-ot, majd másodszor is muszáj lesz letörnie a srác szarvait. Viszont semmiképpen sem szeretne ártani a láthatóan ügyes kardforgatónak, csak megfékeznie szükséges a berzerker üzemmódba kapcsoló fiút, hiszen már elsőre kiszemelte magának, tisztában van vele, hogy a legképzettebb harcosokra van szüksége. Griffith „serege”, a Sólyom bandája, messzi földön ismert, hírhedt, mert még egyetlen csatát sem veszítettek el. Márpedig Guts segítségével a veszteségeket is minimalizálhatják, egy bátor, vakmerő, önfejő kardforgató ugyanis példaértékű lehet a csapat számára, de mindenképpen növelni fogja a morált.

Három évvel később pedig Guts már kapitányként irányítja majd a lovasokat Griffith generális oldalán, és elérkezünk ahhoz a ponthoz, hogy a nemesség elkezd irigy szemekkel tekinteni a ranglétrán felfelé kapaszkodó férfira. Hiszen példátlan, hogy valaki, aki nem kékvérű, akinek a származása nem kutyabőrhöz köthető, egy egyszerű, pénzért megvásárolható katona, olyan magasra törjön, hogy lovagi címet szerezzen, és elismerést vívjon ki magának a királyi udvarban. Ráadásul az igazi vezetőket, a nemesi sarjakat alaposan megalázza azzal is, hogy olyan sikereket ér el a csaták során, melyre a fennhéjázó, rátarti társaság egyszerűen képtelen. Nem csoda, ha néhány magasabb rangú uraságot magára is haragít ezzel, de természetesen Griffith mit sem törődik az irigy tekintetekkel, inkább tüzeli őt az, hogy biztosan jó úton jár.

Az első pillanattól úrrá lesz rajtunk a kettős érzés, ami belengi az új anime adaptációt. Egyrészt a képi világ is meglehetősen duális, egyértelműen látszik, hogy melyik részlet készült CG támogatással, és melyik kézi animáció. Ami eleinte zavarónak hat, de aztán hozzászokik a szemünk, érthetővé válik, hogy mely karakterek és jelenetek lesznek hangsúlyosak az események során.

A másik, ami jóval nagyobb szerepet kap, és erősebben kidomborodik, az a Guts és Griffith között feszülő hatalmas ellentét. A Yin és Yang alapfelállás hamar felismerhető, illetve az, hogy mennyire homlokegyenest más a Fehér Sólyom megjelenése, és valódi természete. Igazi pszichopata, aki sármos, mint Ted Bundy és veszélyes is, mint a sorozatgyilkos énje. Nincsenek érzései, csak a céljai lebegnek a szemei előtt, és bármit felhasznál és beáldoz annak érdekében, hogy terveit véghez vigye. Ebben pedig cinkosa lesz a hűséges Guts, aki tartja magát ígéretéhez, és addig követi Griffith-et, ameddig meg nem változnak a játékszabályok. Mert tisztában van vele, hogy a trón egyszemélyes, neki semmi keresnivalója a királyi udvarban, mert nem szereti, ha visszatartják a szabadságától. A Sólyom bandája pontosan azt pótolja neki, amelyre gyermekkorában esélye sem volt, a társaságot, melyet mindig is szomjazott, a barátokat, melyekben megbízhat, akikre támaszkodhat. De Guts, Griffith-tel ellentétben vérbeli zsoldos, harcos és vándor. Nem érdekli őt a hírnév, sem hatalom. Nem foglalkozik az udvari intrikákkal, nem vonzza az osztályharc sem. Számára mindenki egyenlő, még a belső hierarchiát sem hajlandó elfogadni. Egyedül Griffith-nek engedelmeskedik, mert tartozik neki, és a vezető sosem viselkedik úgy vele, minta alattvalója volna, inkább barátjaként tekint rá.

A második rész, a The Golden Age Arc II.: The Battle for Doldrey a csapat legizgalmasabb kalandját mutatja be, melynek során mélyebben megismerkedhetünk Cascával és a múltjával is. Közelebb kerülünk ahhoz, hogy Guts valódi természete is a felszínre törjön, és betekinthessünk a lelkébe is. A származásáról és tragikus sorsáról már minden izgalmasat megtudtunk, de vajon mit takar a zord külső, mennyire kemény a szíve legbelül? Ugyanis a csata, amit ezúttal vívni kényszerül nem csupán a harcmezőn zajlik, hanem a psziché is színtérré lesz. Az akarat küzdelme, a vágyaké, az életösztöné és a bajtársiasságé. Mert egy alakulatban, ha csak egyszerű, toborzott seregről van szó, nincs valódi összetartás, de a betyárbecsület, a zsoldosok viszontagságokkal teli életvitele megköveteli, hogy összekovácsolódjanak, jobban kötődjenek egymáshoz, hiszen minden nap rá kell bízniuk a hátukat a másikra. Anélkül, hogy képesek lennének úgy küzdeni, hogy nem kell folyton a szemük sarkából figyelni a társukat, hogy tisztában lennének vele, a csapat bármely tagja bármikor beugrik, ha segítségre van szükségük, nem működhetne a Sólyom bandája. Persze megvan ennek is a hátulütője, mivel jóval mélyebben érinti őket, ha egy társuk bajba kerül, vagy elhalálozik, mintha egyszerű katonák volnának, és kihulló helyére mindig érkezne utánpótlás. De az olajozott gépezet pont így lesz tökéletes és egyben sebezhető is.

A társadalmi különbségek mellett jelen történetben is nagy hangsúlyt kapnak az olyan előítéletek is, mint a szexista felfogások, amikor még mindennek és mindenkinek születésétől fogva megvolt a saját helye. A pozícióból kimozdulni pedig szinte képtelenség volt. De gondoljunk a mesék, a legendák és a mondák világára, amelyekben a paraszt- vagy lovászfiú is kiemelkedhet a mocsokból és királlyá válhat, miként a szolgálólány is kiköthet egy nemes herceg oldalán a trónteremben. Azonban ezúttal egy animében járunk, ahol a valóságszagúbb változat kap szerepet. A címeket és a posztokat, a pozíciókat és a hírnevet bizony intrikákkal lehet megszerezni, vér és verejték árán vassal és acéllal, fizetni pedig mások életével és a lelkünkkel szokás. Nincs visszaút, nincs bocsánat, a papság hiába ígér megváltást, a hibákért a testi épségünkkel kell kompenzálnunk. Ha pedig már semmit sem érünk mások számára, ha megszűnt a befolyásunk, akkor meghalunk, mert nem tehetünk ellene semmit sem.

A sors, az eleve elrendeltetés, a predesztináció ellen küzd mindhárom fő karakterünk, mégis más-más céltól vezérelve, mert más indítékok rejtőznek a lelkünk legmélyén. Múltjukban rengeteg közös vonás van, hasonlóképpen reagálnak arra, ami történt velük, de a személyiségük mégsem teljesen azonos, másként torzulnak el a világ kegyetlenségeinek hatására. Akad más is, ami összekapcsolja őket, és ez az, amit Griffith megérez bennük, ezért tekinti őket egyenrangúnak, ellentétben mindenki mással, akivel csak érintkezik az udvarban és a csatamezőn. Ez pedig az a prózai dolog, hogy a háború nélkül esélyük sem lehetne, hogy változtassanak azon, hogy milyen sors vár rájuk. A borzalmak adnak rá egyedül lehetőséget, hogy kiemelkedhessenek, mert békeidőben senkik lennének csupán. Mindannyiunkra ugyanaz várt volna, ha nincs a sötét középkor legádázabb küzdelemsorozata, ha nem volnának a nemesi intrikák, ha nem akarnának hódítani és lázadni az uralkodók. Ez pedig meglehetősen szomorú és drámai megvilágítást kölcsönöz a Berserk – The Golden Age Arc-jának. Hiszen valójában nem egy aranykorról van szó, inkább ironikus ez a helyzet, hogy az által nyílik lehetőségük a változtatásra, hogy körülötte emberek ezrei halnak kegyetlen halált a háború során, vagy otthon az éhhalál küszöbén. Ha nem cselekednének úgy, ahogyan teszik, a csaták végeztével ugyanott lyukadnának ki, ahonnan indultak. Miként a modern kor katonái, akik képtelenek visszailleszkedni a társadalomba, ahogyan arról a Kabaneri of the Iron Fortress esetében is értekeztem.

A The Golden Age Arc III. része a The Advent, mely azért erősen utal arra, hogy mi is fog következni. Persze a sorozatot ismerve nincs sok kétségünk afelől, hogy milyen pompás jelenetekkel fog minket megajándékozni a rendező, Toshiyuki Kubooka. Viszont erősen reménykednünk kell, hogy annyira ne legyen összecsapva, mint a sorozat utolsó epizódjai. Ha a Hellsing-ből és a Hellsing Ultimate-ből indulunk ki, akkor sokkal jobb, kerekebb és összetettebb storyline-ra számítunk, de itt az a helyzet, hogy még mindig nem ért véget a manga. A pozitívum viszont az, hogy – ahogy említettem – csak egy adott részletét dolgozza fel annak. Így nem meglepő, hogy a harmadik film Griffith-ről szól első sorban. Legalábbis annyira, amennyire az első Guts, a második pedig Casca életére koncentrál.

Az Eljövetel elég proféciális kifejezés ahhoz, hogy azok is sejthessenek valamit az események láncolatának végkimeneteléből, akik a sorozatot nem látták. Viszont a Behelitek létezését, funkcióját és esszenciáját itt sem szándékozom elspoilerezni, csak annyit mondanék, amit előzőleg is kiemeltem, hogy kicsit olyan az egész, mint Arthur király legendája Clive Barker rémálmába töltve. Természetesen nem azt állítom, hogy ugyanarról a szituációról, történetről van szó, csupán a hangulatát próbálom lefesteni nektek. A The Golden Age Arc ezerszer sötétebb képet mutat be nekünk a világról, a korról, úgy, hogy elveti a rusztikus elemeket, amelyekkel a sorozat operált. Annak ellenére, hogy így elszakad a manga-hatás alól, mégis sikerül neki az erőszak jóval naturálisabb és filmszerűbb ábrázolása. A számítógépes grafikai támogatás megteremti a lehetőségét annak, hogy – miként az Akirában is – igazi operatőri kameramozgásokat imitáljanak a jelenetek során, így megelevenedjenek előttünk a csaták, párbajok, illetve sok esetben az érzelmek és a szituációk is hangsúlyosabbá válnak a segítségükkel.

A The Golden Age Arc egyetlen hátránya, hogy sajnos még mindig észrevehetőek azok a problémák, amelyek egy magára hagyott, random karakter mozgásával kapcsolatban leírhatóak, miként a Final Fantasy The Spirit Withinjében is. Ha szabadon engedjük, akkor a gravitációnak és a szélmozgásnak fog engedelmeskedni, nem érvényesülnek a statikus állapotban tartó izmok hatásai, melyek a valódi ember imbolygó mozgását megakadályozzák. Ennek ellenére – amit csak a vájtszeműek fognak úgyis csak kiszúrni – a látvány csakhogynem kifogásolhatatlannak mondható. Persze a fő kérdés az, hogy mennyire fog nektek tetszeni az utolsó film, amelyben az igazi buli elkezdődik. A Berserk sorozatában csupán 4 epizódot ölelt fel ez a részlet, itt közel 2 óra áll az alkotógárda rendelkezésére. Ami alapvetően elég izgalmas, hiszen a The Egg of the King még csak 80 perces, a The Battle for Doldrey pedig már másfél óráig bűvöl el bennünket.  Ami tagadhatatlan, hogy iszonyatosan látványos, a csaták gigantikusak, a vér ráfröccsen a kamerára is, és nincsenek igazi tabuk a meztelen jelenteknél sem. Nincs elnagyolás, minden pontosan úgy jelenik meg, ahogyan azt egyébként egy élőszereplős film esetén is látnánk. A fény-árnyék tájolások zseniálisan hangulatossá varázsolnak minden izgalmas jelenetet.

A The Golden Age Arc igazi ívbe foglalja bele a történetet, amelyet a sorozat esetében megszerettünk. Jóval színesebb, több az érzelem, és kicsivel tovább is jutunk a cselekményben. Viszont komplexebben nézve nem annyira összecsapott, mint a Berserk első adaptációja. Így bátran merem azoknak is ajánlani, akik a szériák helyett inkább egy-egy hosszabb alkotást tekintenének meg. A régi stílus kedvelőinek azonban azt mondom, annak apróbb hibái ellenére is maradjanak a 1999-es verziónál. Kicsit olyan érzésem van így a végére érve, hogy olyan, mint az Rebuild of Evengelionok, tehát elhozza a katarzisélményt, befejezi és lezárja azt a szálat, amire a leginkább kíváncsiak voltunk. Ennek ellenére a nosztalgia varázsa és az alapkérdések boncolgatása az eredeti Berserk esetében erősebben sikerült. De mindenki válassza ki magának a megfelelő, tetsző animét, azt kívánom.

A Berser – The Golden Age Arc trilógiájának karakterdizájnját ezúttal Naoyuki Onda vállalta magára, akinek a munkásságát már a Resident Evil animációkból, a Parasite Dolls-ból, valamint a Gantz-ból ismerhetjük. A CGI anyag elsősorban Akiko Saito (Spriggan), Takayuki Kusaki és Yusuke Hirota (Tekkonkinkreet) érdeme. A muzsikája pedig természetesen Shiro Sagisu (Berserk 2016, 2017, Rebuild of Evagelion, Neon Genesis Evengelion) nagyságát dicséri.

Véget még nem ér ez a franchise sem, hiszen a manga egyelőre még nem biztos, hogy befejeződött. Következőnek tehát a két új sorozattal foglak titeket megismertetni, reméljük, többek lesznek egyszerű remake-nél, mert kétszer még izgalmas ez a történet, de harmadjára valami újat is kell mutatnia.

Értékelés: 8,5/10

Smaragd Sárkány