Herschell Gordon Lewis (Two Thousand Maniacs!, The Gruesome Twosome, The Gore Gore Girls) a gore horror egyik koronázatlan királya (a Gore Keresztapjának is hívják), így nem hagyhattuk ki a szórásból. Én egy másik alkotás kapcsán ismerkedtem meg a The Wizard of Gore-ral, de kíváncsian néztem utána, miről is szól. Meglepetésemre igencsak ambivalens érzéseket kiváltó műre bukkantam, és itt az ideje, hogy megosszam veletek a tapasztalataimat. Ez pontosan az a típusú film, amelyet vagy imádni, vagy utálni fogtok. Van egy különleges bája, annak ellenére, hogy le kell szögezzük, iszonyatosan pocsék az összes színész alakítása.
Montag, a csodálatos (Ray Sager – Prom Night IV. –, aki az utolsó pillanatban ugrott be a The Wizard of Gore főszerepére, miután az eredeti választás lemondta azt) előadását tekinti meg egy pár, akik nem egészen olyasfajta szórakozásra találnak, amire számítottak. Ugyanis a titokzatos mágus úgy tűnik nem csak a szemfényvesztés mestere, hanem igazán különleges élményben részesíti a közönségét, amiről nem tudják eldönteni, hogy mennyire valóságos. Egy igencsak hosszú öntömjénezés és beharangozás után ugyanis a férfi nekikezd a fantasztikus és páratlan mutatványsorozatnak, melynek bevezetőjeként lefejezi önmagát. A jelenet, annak ellenére, hogy igencsak gore és hihető, természetesen nem valódi, ahogy a kosárból kiguruló papírmasé fej igazolja is a gyanúnkat. De az előadás folytatódik, és a crescendo pillanatában érkezik a legizgalmasabb bejelentés: a mágus egy igazi embert készül kettéfűrészelni. Nyilvánvalóan sokatok ismeri már ezt a trükköt és Montag is ügyesen felvezeti, hogy nincsen semmi félnivalójuk, bátran lépjen elő valaki a közönség soraiból a trükk kipróbálására, ha mer…
Ezúttal azonban teljesen más történik a színpadon, mert a rögzített nő nem kerül dobozba, és inkább egy láncfűrésszel, naturális keretek között félbevágja a kínok közt agonizáló asszonyságot. Fröcsköl a vér, röpködnek a belek, még jól beléjük is túr a mágus, hogy szemléltesse művét, a közönség pedig döbbenten szemléi a jelenetet, majd néhány mozdulat után a nő teljes épségben mégis feláll az asztalról és elsétál. Tökéletes szemfényvesztés, zseniális és látványos jelenet, tapsvihar, hiszen igazi szenzációt láthattak a betérők. Minden rendben is lenne, azonban azután, hogy a nő hazafelé beül egy étterembe, véresen és holtan hanyatlik le a székről.
Jack (Wayne Ratay) és barátnője, a talkshow vezető Sherry (Judy Cler) időközben az előadásról beszélgetve sétálnak az utcán, és azon vitatkoznak, hogy mit is láttak, mennyire volt hihető az egész. A férfi szkeptikus és nincs lenyűgözve, míg az asszony el van ájulva a jelenettől. Bár egyértelmű, hogy csak trükkről volt szó, biztosan „tükrökkel csinálta” a mágus, de akkor is gyanús ez az egész, hogy csak úgy elsétált az alany. Azt természetesen nem is sejtik, hogy mi lett a szegény asszony végzete.
Az előadás akkora sikert arat, hogy Sherry úgy dönt, interjút szeretne készíteni Montaggal. A férfi elsőre kategoreikusan kijelenti, hogy nem hajlandó ilyesmire, majd meggondolja magát és egy remek ötlete támad, meghívja az új műsorra a nőt. Aki természetesen ezúttal is magával cipeli társát, aki nincs igazán elragadtatva az ötlettől. A repertoár persze teljesen ugyanúgy indul, így nem is értik, miért jöttek el újra, és igazán azon sem lepődünk meg, hogy ezúttal a kiválasztottal valami teljesen új, ugyanakkor hasonlóan lehetetlen és gyomorforgató történik. A séma kissé változik, de sejtjük, hogy valami nem stimmel a végeredménnyel, annak ellenére, hogy az alany ezúttal is a saját lábán távozik. A rejtelmes titok, a furcsa végkimenetel teljességgel megmagyarázhatatlan, annak ellenére, hogy a saját szemével látja a nézőközönség.
Ahogy az várható, ezután mindkettőjüket érdekli a megoldás, egyrészt azzal kapcsolatban, hogy miféle trükköket alkalmaz a mágus, másrészt a mániákus gyilkosra is kíváncsiak lesznek, aki az előadások alanyait módszeresen kivégzi, miután kisétálnak a fellépés után. Ráadásul a pszichopata alak ugyanazzal a módszerrel végez áldozataival, amivel Montag a színpadon elbűvöli a közönséget. Az egyértelmű, hogy a férfi nem lehet a ludas, mert az egész közönség bármikor eskü alatt tanúskodna amellett, hogy minden csupán szemfényvesztés volt, mert látták az áldozatokat elsétálni a mutatványok után.
Herschell Gordon Lewis pontosan olyan jelenetekkel szolgál nekünk, amelyek elsőre hihetőnek tűnnek, utána érezzük csupán, hogy átvertek bennünket. Akárcsak a mágus a színpadon, úgy dolgozik a rendező is, úgy játszik az érzékeinkkel és a történettel. Pontosan tudjuk, hogy mit láttunk, és képtelenségnek tűnik az, ami következik, mégis működik a kémia, és élvezetes a film. A The Wizard of Gore szereplői ugyan nem tűnnek túlságosan tapasztaltnak, sőt kimondottan amatőrök, a főszereplőnk pedig igencsak ripacsmód játszik, de mégis övé az egyetlen hiteles alakítás a horrorban. Hiszen pontosan azt adja, amit várunk tőle, egy férfit, aki szavaival bűvöli el a közönséget, szinte hipnotizálja őket, hogy pontosan azt lássák és higgyék, amit akar, hogy tapasztaljanak az előadás során.
Viszonylag egyszerű szemléltetni, hogy miért szerethető mű a The Wizard of Gore, de az is könnyen elfogadható, hogy miért untat másokat. A csapnivaló alakítások ellenére ugyanis fantasztikus ötletek valósulnak meg a kamera előtt, melyek – akárcsak a bűvész – elvarázsolnak bennünket, és igazából a film végére sem vagyunk tisztában azzal, hogy mit is láttunk. Ugyanis a rendező elmossa a határokat a színpad, avagy a kamera, valamint a nézőközösség, tehát a valóság között. A jelenetek vágásai is úgy vannak megoldva, hogy nem lehetünk benne biztosak, hogy mi az, ami valójában történik, és mi az, ami csupán szuggesztió útján jelenik meg a nézőközönség tudatában. Ahogyan a szemfényvesztés alapja mindig az, hogy a mágus szavaival, vagy csinos asszisztensével, esetleg mozgásával, öltözködésével egy olyan illúziót kelt, melynek segítségével eltereli a figyelmünket, így egy egészen izgalmas felvetés az ötlet, hogy egy pszicho-manipulatív eszközt vetnek be a hatás elérése érdekében. Pontosan tudjuk, hogy valószínűleg semmi sem történik a színpadon, és csupán azt hiszik a nézők, hogy azt látják, amit el akarnak hitetni velük, de aztán az illető mégis meghal. A nagy kérdés pedig természetesen az, hogy valós gyilkosság történt-e vagy az egész csupán placebo-effektus, és csak fejben dől el a végeredmény.
Természetesbe a nagy finálé sem fog sokáig váratni magára, és Montag elhozza nekünk a katarzist, amire igazán vágyunk. Hogy ezzel választ kapunk-e a kérdéseinkre, vagy csak kérdőjeleket hagy majd maga után az maradjon a The Wizard of Gore titka, és derítsétek ki ti magatok. Annyi bizonyos, hogy különleges alkotást láthattok, szeretettel ajánlom a figyelmetekbe.
Értékelés: 8/10
Smaragd Sárkány
Be the first to comment on "The Wizard of Gore (1970)"