Voltak idők, amikor biztosak lehettünk benne, hogy ha Stephen King műveiből valaki filmadaptációt mer készíteni, az instant bukás lesz, mint a Mángorló, a The Dark Half, vagy a Cell. Elkönyveltük, hogy a Mester művei megfilmesíthetetlenek, és a jó adaptációk, mint a The Shining vagy a The Green Mile inkább a szabályt erősítő kivételek. És akkor…

És akkor jött 2017, és néhány hónap leforgása alatt megjelent az Az és a Gerard’s Game, ezzel úgy tűnik, a filmipar végre felnőtt King történeteihez (az arány azért így is fele-fele, ugyanis szintén idei termés a Setét torony és a Mist tévésorozat, elég gyászos fogadtatással). Most pedig úgy tűnik, egy újabb jól eltalált King-adaptáció debütált Netflixen, ami ha nem is olyan kiváló, mint a fent említettek, messze a legjobbak közé lehet sorolni.

 

A film alapjául szolgáló novella a Minden sötét, csillag sehol című kötetben jelent meg 2010-ben; a benne szereplő történetek mindegyike főleg az emberi lélek sötét oldalát, az ismerős gonoszt mutatják be, míg a természetfeletti csak háttértáncos vagy még az sem – másszóval igazi King.

A főszereplő, Wilferd James feleségével és fiával él a békeidők vidéki idilljében egy tanyán Hemingford Home közelében, Nebraskában. (Aki jártas King univerzumában, az tudja, hogy ez a városka miért fontos.) A tökéletes életet egyvalami zavarja meg, Wilfred felesége, aki el akarja adni a birtokot, hogy a városba költözhessen; és mivel a földet ő örökölte, ehhez minden joga megvan, és Wilfred nem tehet ellene semmit. Hacsak nem azt, hogy megöli az asszonyt – ebbe pedig bevonja a tizennégy éves fiát, Henry-t is. A történet innentől kezdve a férfi és a fiú bűntudata köré építkezik, ami Poe Áruló szíve óta a horrorkultúra kedvelt témája. A nő halálával induló eseménysor, a bűntudatuk és némi szolid szellemjárás felemészti az apát és fiút; és míg a történet elején még attól féltek, hogy pokolra jutnak, a végére biztosak benne, hogy a pokol a földön van.

Az, ahogy a főszereplőnk ráveszi a kamaszfiát, hogy segédkezzen az édesanyja megölésében, már önmagában is megrázó, de még a bűntudat ábrázolása is tökéletesen sikerült. A történetet Wilfred szemén keresztül látjuk, ezért nem lehetünk biztosak benne hogy amit ő szellemjárásnak lát, az valóban megtörténik-e, vagy csak az elméje játszik vele – de ennek talán nincs is jelentősége. Nem számít, hogy az elégtételt egy szellem ténykedése, a saját pszichéje, vagy esetleg maga Isten osztja; csak az számít, hogy a végén mindannyiunkat elkapnak.

A filmnek az atmoszférája a legnagyobb erénye; a gyönyörű fényképezés, a tökéletesen korhű díszletek, a színészi játék, a középnyugati akcentus hitelessé, átélhetővé teszik a történetet. Az ember szinte a bőrén érzi a patkányokat, az orrában a kukorica szagát, szájában a vér ízét.

Emellett azonban a történet viszonylag sovány. A túlvilági bosszú/lelkiismeret lassan, módszeresen dolgozik, ezzel azonban mi is egy lassan folydogáló történetet kapunk; az egészet belengi Hemingford Home álmossága. Talán ez egy tudatos döntés volt, hogy még átélhetőbb legyen a szereplők világa, és nekem tulajdonképpen tetszik is, de nem mindenki lesz vele így.

Összességében egy megrendítő atmoszférájú, hiteles thriller, amit a közönség nagy része lassúnak fog találni. Mindenképpen érdemes megnézni, hiszen a jobb King-adaptációk közül való (reméljük, egyre több lesz belőlük), és Thomas Jane alakítása lélegzetelállító. (A középnyugati akcentussal viszont nem túloztam; Wilfred beszéde még a gyakorlott fülnek is nehézséget okozhat, így ajánlott be-bekapcsolni Netflixen a feliratot.)

 

Értékelés: 7/10

Annie

 

A film megtekinthető a Netflixen.