Úgy tartják, hogy egy személlyel való első találkozás benyomása jól megalapozza, avagy rendesen aláássa a róla alkotott véleményünket. Nincs ez másként az írók munkásságával sem, s talán épp ezért fontos, hogy egy kezdő tollforgató debütáló regénye igazán nagyot szóljon. A kanadai származású Sylvain Neuvel éppen ezért jócskán odatette magát, hiszen első könyvét már a megjelenés évében több mint tíz nyelvre fordították le, és olyan hangzatos címekkel látták el, mint “2016 legnépszerűbb sci-fi debütálása”. A kérdés pedig adott: vajon megérdemli e a körülötte csapott felhajtást?

 

Az Egyesült Államok Deadwood nevezetű városában a kis Rose Franklin egy szerencsétlen baleset folytán rátalál az emberiség legnagyobb rejtélyére. Az alatta beszakadó föld ugyanis egy gigantikus méretű, díszes, nagyon ritka fémből készült emberi kezet rejtett magában. Évekkel később az immáron felnőtté cseperedett Rose a tudomány elhivatott embere, aki a kéz rejtélyeit próbálja feltárni, amikor egy újabb testrész bukkan fel a világban. Rose elmélete szerint több ilyen darabka is lehet elszórtan a Földön, s így megkezdődik a világ méretű kutatás a többi darab után. A testrészek körüli rejtélyek és kérdések pedig csak sokasodnak, de válasz nem érkezik rájuk. Miért vannak elrejtve ezek a fém testrészek? Kik készíthették őket, mikor, és mi célból? S vajon mi történik ha a kirakós utolsó darabkája is előkerül?

Miután az ember kezében veszi a könyvet, azonnal szembetűnik számára, hogy bizony nem egy szokványos regénnyel van dolga. Neuvel fogta a megszokott sémákat, majd egy könnyed mozdulattal a kukába dobta őket, és valami ritkán látottat adott a kezünkbe. Mit is értek ezalatt? A regény felépítése szempontjából gyakorlatilag egymás után következő akták, kihallgatások, naplóbejegyzések, híradások, újságcikkek stb. időrendben egymást követő láncolata. Nincsen klasszikusan vett narráció mely tájleírásokat, a szereplők érzelmeit, cselekedeteit mutatná be, és a hagyományos párbeszédeket is elfelejthetjük. Mert bár vannak benne, sőt a könyv gerincét ezen “beszélgetések” vagy úgy is mondhatnánk “riportok” teszik ki, de az, hogy éppen ki beszél és kivel, csak a szövegkörnyezetből, vagy a különböző betűtípusokból derül ki. Nekünk pedig ebből a kavalkádból kell leszűrni a sztori lényegét.

Ez így leírva elég furcsának tűnhet, és az első találkozás alkalmával ez az érzés csak még inkább erősebbé válik. Mert bizony szokni kell az Alvó óriások szerkezetét. Nem újszerű ez a megoldás, hisz már más írók is próbálkoztak ezzel a felépítéssel, de közel sem mondható elterjedtnek, így az egyszeri olvasó lehet most találkozik vele először. A nagy előnye viszont az ilyen stílusú felépítésnek, hogy 100%-osan informatív, nincsenek fölös sallangok, unalmas átvezetések, a színtiszta nyers információt kapjuk meg, adalékanyag nélkül. S miután hozzászoktunk a mű szerkezetéhez, abszolút pozitívum lesz, hiszen nem kell háttérben megbúvó mögöttes tartalmak után kutatnunk, mindent készen kapunk.

Sajnos viszont ennek köszönhetően olykor bele-belezavarodhatunk, hogy most ki is beszél és kivel, mert utólagos, kötőjeles magyarázatok nincsenek. Ám ami inkább elszomorító, hogy Neuvel a cselekmény szempontjából nem volt olyen frappáns mint műve felépítésében. Bár az alapsztori igen kecsegtető, még sem igazán tudta, hogyan is terelje karakteri sorsát, ugyanis a regény cselekménye nagyon ingadozó. Vannak részek melyek csak úgy sodorják az olvasót, és van ahol bár a cselekmény ugyan úgy zajlik de még is úgy érezi az ember, hogy nem igazán tudja az író hova is szeretne mindezzel kilyukadni. Kicsit tesze tosza az egész. Véleményem szerint Neuvel valószínűleg maga se volt biztos benne, hogy hova szeretne elérni a történet végére, s azt közben ötölte ki. Ezt pedig csak igazolja, hogy mire elérünk a mű feléig, kvázi elfogy a misztikum, és csak a legvégén tolnak valamit elénk vigaszul.

Szerencsére a szereplőkkel nem volt ilyen gond, az író nagyon is tudta, hogy kiből mit szeretne kicsikarni. S bár nem mindenki mondható igazán színes egyéniségnek, még sem volt velük komolyabb gondom. Sőt, még a cselekmény alapkövét képző, folytonos kérdéseket feltevő, mindent tudna akaró és irányító, személyét titkolózásba burkoló, mindvégig névtelen – általam csak Mr. Valakinek hívott – férfit is képes volt érdekessé tenni az őt körülvevő rejtéllyel. Hisz még is ki lehet olyan hatalmas befolyással bíró, milyen kapcsolatok kellenek ahhoz, hogy még magát az Egyesül Államok elnökét is terelgethesse? És még is mit akar a titokzatos testrészekkel? S azért írtam, hogy ezen karakter a cselekmény alapköve, mert bár klasszikusan vett főszereplőnk nincs, – még a tartalomba szereplő Rose is olyan mellékember Mr. Valaki mellett – az én meglátásom szerint főleg ő alakítja a dolgok forgását. Ő miatta megy A-ból B-be az egész könyv.

Egy szó mint száz, az Alvó óriások hibái ellenére is valóban egy igen jól sikerült nyitó mű a kezdő Neuveltől. Bár a hatalmas szintű érdeklődés miértjét, amit nyugaton és más országokban produkált, nem igazán értem. Mivel sajnos a cselekmény erős hullámvölgyeken megy át, ami bizony nem tesz neki jót, a misztikum hamar kiveszik, és a szereplők se azok akiket évek múlva is visszaemlegetünk majd. Viszont a regény szokatlan, újszerűnek ható szerkezete, informatív, és letisztult mivolta végett igazi élményt képes nyújtani. De közel sem olyan szintűt, mint amit egy ilyen hangzatos megnevezéstől várnánk: “2016 legnépszerűbb sci-fi debütálása”. Én azért mindenkinek erősen javaslok vele egy próbát vele, hiszen egy korrekt sci-fi regénnyel van dolgunk. De csak óvatosan, mert nem ő a Messiás!

Értékelés: 7,5/10

Wooltur