Javában zajlik a Cinegore-on a magyar horrorhét, ahol hazánk legérdekesebb alkotásait igyekszünk bemutatni, legyen szó akár filmekről, akár könyvekről. Szerencsére a Kínzások és kivégzések-rovatnak is van apropója ezen a héten is, hiszen hazánk – vagyis olykor egykori hazánk – területeiről is számos kegyetlenség és első hallásra hihetetlen történet íródott bele a történelemkönyvekbe. A cikk alapját ezúttal Torrente del Bosque azonos című kutatása adta. Lássuk, mely kínzások vonultak be a történelemkönyvekbe.
Ahogy szerte Európában, sőt az egész világon, Magyarországon is évezredes múltra tekint vissza a kivégzések és a büntetésként használt kínzások történelme. Ám ahogyan a fejlettebb országok többségében, úgy hazánkban is alkotmányellenesnek nyilvánították a halálbüntetést, így 1990-től ez a büntetési tétel már nem szerepelhet a könyvekben.
Hivatalosan az utolsó, Magyarországon kivégzett embert Vadász Ernőnek hívták, akit 1988. július 1-én akasztottak fel, különösen kegyetlen gyilkosságért. Vadász előbb halálra vert és kirabolt egy 53 éves férfit, majd 710 forint értékben loptak el ingóságokat házából társával, végül pedig egy tiszacsegei vendéglőből emeltek el ötezer forintot és egy számológépet. Vadászt végül akasztásra ítélték, így ő volt az utolsó, akit Magyarországon halálbüntetéssel sújtottak. Noha az ő esete után is ítéltek halálra bűnözőket, esetükben később életfogytiglanra változtatták a büntetést.
Ez volt tehát az utolsó ilyen eset, de természetesen messze nem a legbrutálisabb. A középkori Magyarország sem volt kivétel az olyan jellegű kivégzések alól, mint mondjuk a karóbahúzás, a felnégyelés, az akasztás, az élve elégetés és hasonló kegyetlenségek. Ezeket persze főleg a nép szeme láttára követték el, a kivégzéseknek ugyanis főleg demonstratív jellege volt, ezzel szerette volna az állam jelezni a nép számára, hogy a tetteknek súlya van, akit elkapnak, hogy vétett az írott törvények ellen, az példás büntetésben részesül.
Ekkoriban még nemigen volt népszerű a szabadságvesztéssel való büntetés, máshogy értelmezték ugyanis a szabadság fogalmát. Azonban a nyilvános retorziók alkalmazása sem mindig érte el a célját, a nép ugyanis inkább egy vásári látványosságként, örömünnepként élte meg embertársaik szenvedését, nem ritkán pedig az ezerfejű is részt vett az ilyen eseményeken egy-egy eldobott kő vagy levágott ujj, végtag formájában.
Lássunk tehát néhányat a leghíresebbek közül.
Boszorkányüldözés
A magyarországi boszorkányüldözés nem tekint vissza olyan tartalmas múltra, mint a tőlünk nyugatabbra lévő országokban, ráadásul számtalan különbözőséget is mutat a spanyol és a német esetekhez képest. Noha hazánkban már 1061-ből találunk feljegyzéseket boszorkányperekről, a 16. századig mindössze néhány tucat esetről maradtak fent írásos emlékeink.
Hogy a boszorkányság mennyire megfoghatatlan és bebizonyíthatatlan vád volt, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy teljesen mást értettek Magyarországon és a fentebb említett nyugati országokban alatta. Míg hazánkban a nőket többnyire szerelmi átok, rontás és kuruzslás miatt vádolták meg vele, addig a spanyoloknál például a keresztény hit megtagadása és az ördöggel való szövetség jelentette a bűnt. Mivel a példákból is kitűnően látszik, hogy Magyarországon azért nem számított akkora hatalmas, főbenjáró bűnnek a boszorkányság – legalábbis egy tehéncsorda megátkozása nem ért fel a Sátánnal való közösüléssel -, viszonylag szegényesebb a fennmaradt dokumentumok száma is, amelyekből megtudhatnánk, miként is büntették meg az elítélteket.
Súlyosabb esetekben azonban számos módszer állt rendelkezésükre a hóhéroknak, így például spanyolcsizmával roncsolták szét a lábukat, hegyes szerszámmal kerestek a testükön érzéketlen pontokat, valamint tűzzel szőrtelenítették le a testüket, gyanús jeleket, stigmákat kutatva. Érdekesség, hogy nem ritkán pálinkával locsolták le a bűnösnek nyilvánított nőket és így gyújtották meg a haját vagy egyéb szőrzeteit.
A spanyolcsizma mellett a vízpróbát is előszeretettel alkalmazták a középkorban a vád alá vont személyeken. Ekkor kezeit és lábait egymáshoz kötözték, szinte teljesen mozgásképtelenné téve a vádlottat, majd folyóba lökték abban a hitben, hogy a boszorkányok súlytalanok, vagyis amennyiben lesüllyednek a víz aljára, bizonyosságot nyer emberi mivoltuk. Ennek eredménye természetesen szinte minden esetben ugyanaz lett: aki valamilyen módon fennmaradt a vízen, arról cáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy a Sátán szövetségese és máglyán elégették, míg aki nem tudott valahogyan kiszabadulni a víz alján a kötelekből, az emberként fulladhatott meg.
Ebből a kötésből nem sok esélyük volt kijutni a boszorkányoknak
És hogy milyen vádak alapján is ítéltek el valakit boszorkányságot kiáltva? Erre néhány kétségtelenül abszurd példát is feljegyeztek, amelyből érdemes lehet szemezgetni. Akadt, ki arról számolt be, hogy a boszorkány szerint haragosát a távolból megvakítani úgy lehet, ha az adott személy hajából elcsen néhány szálat, majd fog egy varangybékát, s annak szemhéját a hajjal összevarrja. Volt, aki arról adott számot, hogy a boszorkány őt lóvá változtatta, s lovagolt rajta. Más tanú szerint az egyik boszorkány a karóhoz kötött teheneket reptette a fa körül, de olyanról is vannak feljegyzések, aki liszt nélkül tudott kenyeret sütni.
Jelenlegi ismereteink szerint mintegy 2300-2500 boszorkányper volt Magyarországon, melynek körülbelül a harmada végződött halálos ítélettel. A boszorkányüldözéseknek végül Mária Terézia vetett véget 1755-ben.
A szegedi boszorkányper
Noha Magyarország boszorkánytörténelme viszonylag szegényes, a szegedi boszorkányper egy Európa-szerte ismert történet. 1728-ban 18 személyt (köztük férfiakat és nőket) találtak bűnösnek, amiért eladták az esőt a törököknek. A gyanúnak semmi más alapja nem volt, mint a szokatlanul hosszú aszály, majd a rá következő heves jégeső, amely a kevés megmaradt termést is elpusztította.
A 12 áldozatot máglyán égették el
A parasztok szerint Isten nem lehetett ilyen kegyetlen velük, így csakhamar a boszorkányság került elő, mint amely előidézte az éhezést. A vádlottakat tömlöcbe vetették és tortúra alá vonták, melynek következtében csakhamar beismerő vallomást tettek arról, hogy a bakkecske képében megjelenő gonosz előtt tagadták meg Istent és fogadtak hűséget a Sátánnak.
A vallomások abszurditása hihetetlen méreteket öltött, az egyik asszony arról mesélt, hogy tyúktojásokat tojt, de volt, aki egy dióhéjon kelt át a Tiszán, más pedig levágta egy gyermek fejét, azt tökkel helyettesítette, míg a fejet elásta. Emellett pedig a vádlottak egy akó ezüstért eladták az esőt a törököknek, szűkös hónapokat és éhínséget hozva ezzel a magyarokra.
Tárgyi bizonyíték ugyan nem volt, ám a 18 személyt mégis máglyahalálra ítélték. Közülük viszont csak hat férfit és hat nőt végeztek ki így, többen ugyanis öngyilkosok lettek a börtönben, míg néhányan kegyelmet kaptak és pallos sújtott le rájuk.
A szegedi Boszorkány-sziget legendájáról itt olvashatsz bővebben.
Vlad Tepes rémtettei
III. Vlad, más néven Vlad Tepes. Őt mi csak úgy ismerjük, hogy Drakula gróf. Noha Drakula csak kitalált személy, a 15. században uralkodó havasalföldi fejedelem ihlette karakterét, aki különösen kegyetlen férfi hírében állt. Uralkodása során forrástól függően 40-100 ezer karóbahúzott áldozatról írnak, melyeket minden esetben közszemlére tétettek. Ebből is következik, hogy a kivégzés ilyen formája elsősorban elrettentő hatással bírt, a törvényi megtorlás mindenek feletti hatalmát volt hivatott prezentálni.
Noha a karóbahúzás igen barbár kivégzési forma volt, szakavatott kezeket igényelt, hiszen ha a hóhér nem értette dolgát, a delikvens szenvedése hamar véget ért, a kihegyezett, olajjal bekent facölöp csakhamar átszúrta valamelyik létfontosságú szervet, megszabadítva ezzel az áldozatot a hosszú, elnyújtott szenvedéstől.
A kihegyezett rudat a lekötözött elítélt végbelén át vezették be a testébe, melyhez később már állati erőt alkalmaztak. A végbélen át behatoló karó – ha a hóhér jól végezte dolgát – a váll tájékon jött elő a testből, míg a kegyetlenebb kivégzések alkalmával a nyelőcsövön keresztül a szájon át tört magának utat. Noha szinte hihetetlennek tűnik, amennyiben a hóhér értett a szakmájához, az alany szenvedései akár 2-3 napig is eltarthattak, hacsak valaki nem könyörült meg rajtuk és nem vágta át torkukat az éj leple alatt.
Ennek az igen furcsa perverziónak hódolt Vlad is, aki kéjes örömmel nézte végig a hadifoglyok, árulók és tolvajok ilyen módú kivégzését. Külön megelégedettségére szolgált, ha egyszerre több száz embert végeztethetett ki, egy alkalommal pedig egy teljes szász falu került karóbahúzásra. A megtorlást jelentő karóbahúzás mellett a vajda előszeretettel gyilkolt nőket, kik szüzességüket a házasságuk előtt vesztették el, de a hűtlenségért is kivágatta az elítéltek nemi szervét vagy elrendelte a bőrük lemetszését.
Életének utolsó éveiben Hunyadi Mátyás börtönében raboskodott, ahol egereken és patkányokon élte ki perverz szenvedélyét. Hogy valójában szokásai közé tartozott-e a kannibalizmus, valamint az embervér fogyasztása, arról kevés bizonyíték mesél, mindenesetre a legendák szerint fontosnak tartotta, hogy az ellenfelét ne csak megölje, de fizikailag meg is semmisítse, vagyis elfogyassza.
Dózsa György kivégzése
1514-et írunk, amikor Szapolyai János serege döntő csapást mér a Dózsa György vezette parasztfelkelésre. A temesvári csatát követően Dózsa Györgyöt és testvérét, Gergelyt is foglyul ejtették, hogy aztán példásan megbüntessék őket, megmutatva, milyen sors vár azokra, akik a nemesek ellen emelik fel hangjukat. Noha a parasztfelkelés során a katonák túlnyomó többségét enyhe ítélettel sújtották, a fővezéreknek hihetetlen kínokat és fájdalmakat kellett átélniük, melyről Taurnus István gyulafehérvári püspöki helynöknek köszönhetően bőséges iromány maradt fenn.
Gergelyt fővesztésre ítélték, így ő kegyelmes halált halt, testvére, György azonban máig legendás és nem kevésbé vitatott körülmények között lelte halálát. Hogy Györggyel ily módon végeztek, annak igen erőteljesen demonstratív jellege is volt, amely megtörni volt hivatott a nemesség ellen szövetkező parasztság makacs ellenállását.
Leírások alapján Dózsa könyörtelen tortúráját Szapolyai cigányokra bízta, akik kellő tapasztalattal rendelkeztek az ítélet tökéletes végrehajtásához. Márpedig Szapolyai minél hosszabb és gyötrelmesebb szenvedést szánt Dózsának, ez pedig egyetlen rossz mozdulaton is múlhatott. A kivégzést nem kevés előkészület előzte meg, Dózsának saját trónszéket kovácsoltak, mellé ekevasból pánttal ellátott koronát fabrikáltak, valamint jogart is készítettek. Ez a triumvirátus felelt azért, hogy Dózsát és az eszméit megcsúfolva végezzék ki.
Az áldozatot először az izzásig hevített vastrónra ültették rá, ahol gondosan le is kötözték, majd fejére tüzes koronát illesztettek, kezébe pedig az izzó jogart adták. Itt azonban máris ellentmondások vannak a feljegyzések és az emberi tűrőképesség között, hiszen ha valóban izzó eszközökkel kínozták volna Dózsát, akkor vélhetően esélye sem lett volna megélni a további tortúrákat, másodpercek alatt elájult volna a sokktól és ez a gyors halálát idézte volna elő. Valószínűleg ennél valamelyest “enyhébb” kínokat kellett átélnie a férfinek és “mindössze” arról volt szó, hogy a trónt, a jogart és a koronát annyira melegítették fel, hogy komoly fájdalmat és égési sérüléseket okozzon, de Dózsa életét ne veszélyeztesse.
Miután elég ideig gyötörték Dózsát, bajtársait és vezéreit szólították. Nekik megígérték, hogy ha esznek vezérük húsából, kegyelmet kapnak. A főparancsnokokat napokig éheztették a tömlöcben, így többen már ekkor elhalálozták, ám az irományok szerint azok sem kaptak kegyelmet, akik végrehajtották a szörnyűséget. Feladatuk az volt, hogy Dózsa György körül verbunkost járva táncoljanak, majd minden egyes kör megtétele után harapjanak egyet György renegát testéből.
Regék szerint a teljes kivégzési procedúra egy órán keresztül tartott, ám vélhetően ennél hamarabb véget ért Dózsa legendás agóniája. A kiváltképpen súlyos tett halál utáni megtorlást is kívánt, így Dózsa élettelen testét ripityára törték, lefejezték, majd felnégyelték. Testrészeit Budán, Pesten, Fehérvárott és Váradon bitófán tették közszemlére, fejét pedig Dózsa egyik rokonához, Pálfy Balázshoz küldték.
Látható tehát, hogy ha egy büntetés arra volt hivatott, hogy példát statuáljanak vele és elrettentsék a népet hasonló tervek szövögetésétől, akkor a magyar nemesség is igen kreatív módon tudta elejét venni a dolgoknak. Dózsa kivégzése, noha számtalan kérdőjelet és ellentmondást tartogat magában, egyike a történelem legvéresebb és legelképesztőbb bosszújának.
Báthory Erzsébet
Báthory Erzsébet rémtettei messze földön híresek, a magyar grófnő történetéről számos legenda és film is mesél. Az 1560-ban született asszony végül 1614-ben lelte halálát befalazott szobájában úgy, hogy előtte évekig szinte semmilyen kapcsolata nem lehetett a külvilággal.
400 éves történet Báthory Erzsébeté, ám a csejtei rém legendái soha nem lettek bizonyítva, sőt inkább az nyert tanúbizonyságot az évszázadok alatt, hogy a magyar történelem egyik legdurvább koncepciós pere volt az övé, melyet a hataloméhes Thurzó György nádor “rendezett”. Hogy valóban elkövette-e Báthory az ellene felhozott vádakat, az tehát igencsak kétséges, de cikkünknek nem is feladata bizonyítani Thurzó cselszövését, elég, ha tisztában vagyunk vele, milyen legenda is övezi a grófnő személyét.
Az európai vámpirizmus Vlad Tepes mellett talán leghíresebb személye volt Báthory, aki a legenda szerint több száz szűzleányt kínzott, illetve kínoztatott halálra. Legendás kannibalizmusa mellett előszeretettel foglalkozott boszorkánysággal is, mindezt fiatalsága megőrzése érdekében.
Az ellene felhozott vádak szerint szolgái és bizalmi emberei tucatjával szállították neki a szűz leányokat a legszegényebb rétegtől egészen a nemes sarjakig. A grófnő maga intézte a válogatott kínzásokat, tűzzel, vízzel, izzó fogókkal, présekkel és kötelekkel gyilkolta le hosszas tortúrát követően szerencsétlen áldozatokat.
Tanúvallomások szerint Báthory megőrült a friss vér látványától, mely hitvallása szerint megfiatalította őt. Olykor késekkel vágott ki húscafatokat a lányok testéből, melyet aztán az áldozatokkal etetett meg, de beteges fantáziájára jellemző, hogy mézzel bekent testüket élve felfalatta a bogarakkal (erről a fajta kínzásról bővebben itt olvashatsz).
Festmény a befalazott Báthoryról
Habár a köztudat ma már a női Drakulaként tartja számon Báthoryt, az ellene felhozott vádakat sosem sikerült bizonyítani, a kétes tanúvallomások pedig inkább arra engedtek következtetni, hogy egy politikai koncepciós per zajlott a grófnő ellen hosszú évekig.
A fenti, kirívóan durva és nem kevésbé ismert példák mellett az évezredes történelmünk természetesen számtalan kivégzési és kínzási technikáról tud mesélni, melyeket többnyire Európa más részeiből vettünk át. Ezekből is szemezgettünk röviden.
IV. Béla idején, vagyis a 13. században honosodott meg itthon a kerékbetörés, amelyet főleg házasságtörésért, vérfertőzésért és lopásért szabtak ki valakire. A procedúra során az alanyt meztelenre vetkőztették, majd a kerék segítségével szép lassan törték el csontjait kezdve a bokájától a mellkasán át a csuklójáig.
Az akasztás még távolabbi múltra tekint vissza, mint a kerékbetörés, hiszen már Szent István kora előtt is akasztottak fel gonosztevőket. Szép hosszú történelme során több tízezer ember lelt ily módon halált, hiszen az egyik legnépszerűbb kivégzési forma volt egyszerűsége miatt. Általában a nép szeme láttára zajlottak ezek a kivégzések, nem ritkán egyszerre többen is lógtak a bitófán a nagyobb látványosság érdekében. A szerencséseknek a kötél eltörte a nyakcsigolyáját, összeroppantotta a légcsövét és a nyelőcsövét, elroncsolta a gerincvelőt és elszakította a nyaki artériákat – egy pillanat alatt kimúlt az áldozat.
Ha nem az elítélt életének kioltása volt a cél, hanem csak a nyilvános megszégyenítés és büntetés, akkor is számtalan módszer állt a bírák és a hóhérok rendelkezésére. Széles körben ismert volt például a kaloda, amelybe zárva a bűnös nem ritkán a nép kegyeire és gondjaira volt bízva. A magatehetetlen, mozgásra képtelen embereken bosszút állhattak az áldozat rokonai, de más is levezethette frusztrációját és beteg hajlamait embertársain.
A teljesség igénye nélkül igyekeztünk bemutatni néhány olyan kínzási módszert, amely hazánkban igen nagy népszerűségnek örvendett. A felsoroltakon kívül még megemlíthetjük a nyilvános megkövezést, a tüzes vassal való megbélyegzést, az élve eltemetést, a kínvallatás különböző fokozatait, valamint az elevenen megnyúzást és csonkításokat is.
(Varin)
Korábbi cikkeink:
I. rész: Kínai vízcseppes kínzás
II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek
III. rész: Rovarokkal élve megetetés
Szerintem nem koncepciós per volt, hanem valódi. Nem zörög a haraszt…