Tudjátok, hogy szeretem azokat a horrorokat, amelyek képesek lelépni a vászonról vagy a könyv lapjairól, és a mi valóságunkban is rettegésre késztetnek. Nos, John Cure könyve, a Hontalan lelkek pontosan ilyen; főleg az utolsó oldalak, ahol bejelenti, hogy még két folytatás fogja követni ezt a förtelmet. Amikor tudatosult bennem, hogy azokat is nekem kell majd elolvasnom és véleményeznem, olyan rettegés csapott meg, amit azóta nem éreztem, hogy nyolcéves koromban megnéztem a Hannibalt, ez pedig nagy szó.

Ez a könyv borzalmas. Pedig tényleg megpróbáltam szeretni. Örülök annak, hogy fellendül a magyar horrorkultúra, hogy sorra születnek a jobbnál jobb filmek és könyvek a zsánerben, és szeretnék támogatni minden ilyen irányú törekvést. De nem megy. Biztos nem véletlenül van 15 000+ rajongója Facebookon, és Moly.hu-n sem véletlenül áll 89%-on a könyv értékelése… de nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ez egy tesco gazdaságos Stephen King utánzat, amit egy olyan kamaszfiú írt, akinek fogalma sincs róla, hol van Amerika a térképen (ami ugye azért aggályos, mert Amerikában játszódik a sztori).

Pár szó a technikai dolgokról: a borító egy royalty free képből photoshopolt Vándorsólyom-kisasszony utánérzet, a helyesírás pedig olyan agyzsibbasztóan csapnivaló, hogy rendesen rémálmaim vannak, melyben én vagyok a Mogul kiadó lektora, és nekem kell kijavítani az olyan dilettantizmusokat, mint a “Talán veszélyben voltak, de lehet, hogy nem.” Isten ne adja.

A történet szerint egy gyanúsan túlvilági tulajdonságokkal rendelkező, fekete ruhás alak szedi áldozatait egy poros amerikai kisvárosban, ahol a városi élettől megcsömörlött seriff… (bocsánat, el kell mennem bevenni egy antihisztamint, súlyos kliséallergia) … szóval a seriff nem tud tenni semmit. Már azon kívül, hogy a falu low-life alkoholista söpredékéből fegyvertelen keresőcsapatot szervez, és beküldi őket az erdőbe a baltásgyilkoshoz, meg is murdel mind. A problémát így egy csapat gyerek kénytelen megoldani, akiknek természetesen nem hisz senki, meg is murdel mind. Aztán a főszereplőnek a regény vége felé eszébe jut egy régi legenda egy ládáról, amit egészen idáig tudott, de nem hozta az olvasók tudtára, mert mi a faszom az a dramaturgia, ritmus, vagy fokozatos információadagolás, és könnyes önfeláldozások közepette rárobbantja a házat a márnemisannyira túlvilági gyilkosra, meg is murdel mind.

Pedig nagyon szépen indult; látszott, és végig látszik is, hogy John Cure-nak van tehetsége az íráshoz, a horror érzékeltetéséhez, még néhány karaktert is sikerült hitelesen ábrázolnia. Néhányat igen – a nőket abszolút nem. Olyan hardcore Stepfordi szülői munkaközösséget kapunk, hogy egy ponton tényleg biztos voltam benne, hogy az lesz a könyv végi csavar, hogy minden nő robot. A főszereplő felesége, Suzy Wallace minden tekintetben tökéletes nő; az a hobbija, hogy  elsírja magát a boldogságtól; amikor pedig beindul a cselekmény, benyugtatózzák, hogy ne legyen útban. A másik női karakter, Scully, az FBI-ügynök (oké, nem ez a neve, de akár ez is lehetne); róla összesen annyit tudunk meg, hogy vonzó, erotikus a kisugárzása, lefeküdt a társával, és az egyenruhájának része a körömcipő. Amikor a városban minden alkoholista férfi az eltűnt gyerekeket keresi és/vagy lemészároltatja magát a gyilkossal, ő country-t hallgat a fekete Lincoln-ban! (felháborító, hogy nem éppen pitét süt amúgy…) Mr Cure-nak senki nem szólt, hogy rég véget ért az ötvenes évek?

És ha már idősík, fogalmam sincs, mikor játszódik a történet. Ötvenes évekbeli társadalmi viszonyok, nyolcvanas évekbeli kocsik; már VAN PlayStation-je a gyerkőcöknek, de a rendőrségnek nincs digitális adatbázisa. Az FBI vezetékes telefont használ, a főszereplő Clive (aki főállású regényszereplőként keresi kenyerét) pedig mobiltelefont. Olyan az egész, mintha a klasszikus King-regényekből összegyúrt időn kívüli buborékban lebegne a történet – bár ha így lenne, valószínűleg sokkal jobban sikerült volna.

Az a legszomorúbb az egészben, hogy, ahogy már írtam is, látszik, hogy mindez nem azért van, mert Mr Cure ennyire tehetségtelen lenne, sőt. Nagyon átélhetően tudja ábrázolni a horror zsáneréhez elengehetetlen iszonyatot, a testi sérüléseket, és (férfi karakterek esetében) a lelki szenvedést. Jól bánik a feszültségkeltéssel (kivéve, amikor néha a legalkalmatlanabb pillanatokban berobban a Totál Metál Betyár Alkohol Társaság – nem viccelek, ezt a szókapcsolatot tényleg papírra nyomtatták egy hátborzongató erdei jelenet közepén), remek atmoszférát tud teremteni. Nagyon megkapóan tudja ábrázolni az alkoholizmust és úgy egyáltalán a függőségeket (Gerard karaktere például nem – csak – az alkoholra szokott rá, de a függőség mechanizmusa ugyan az). Lehetett volna ebből egy nagyon erős regény.

A gond kettős. Egyrészt a szerző tapasztalatlanságából fakad: nem tudja, milyen egy amerikai kisváros, egy amerikai környezet, milyen a társadalmi berendezkedés, maximum az elavult olvasmányélményeiből, emiatt ábrázolni is csak ezek alapján tudja. Fogalma sincs, milyen érzés például elájulni; ez engem személy szerint nagyon zavart, mert belsőnézetből próbál leírni valamit, amiről tudom, hogy egyáltalán nem ilyen.
Másrészt, sokszor olyan érzésem támadt, mintha az író nem is szeretne kiszállni a klisék kényelmes kárpitozott körhintájából, mert ez így sokkal eladhatóbb, mintha eredeti gondolatokat próbálna közvetíteni. A legszembetűnőbb marketingcélú betoldás a végén az a jelenet, amikor Clive és Suzy szembesül vele, hogy meghalt a fiuk, majd a gyász kifejezéseképpen dugnak egy hatalmasat; négy oldalon keresztül tart az erőltetett menet, a végén a faszi elmegy, a nő meg nem, mert minek. És félreértés ne essék, nem azzal van a gond, hogy szexjelenet van a regényben – a könyv elején volt egy gyönyörűen megkomponált szeretkezés pont ugyan e között a két karakter között, ami hangulatában, stílusában abszolút illett a cselekményhez és a karakterekhez. A gond azzal van, hogy ez a könyvvégi jelenet annyira elütött a kontextustól és a szereplők jellemétől, annyira kizökkentett, hogy muszáj volt megnéznem a borítót, biztos ezt a könyvet olvasom-e még. Olyan érzése támad az embernek, mintha valaki szólt volna a szerzőnek, hogy kicsit leült a cselekmény, csinálj valamit, ember, ő meg egy másik írásából idekopipésztelt egy izgalmasabb passzust.

Nagyon fáj nekem ez a regény, mert látom benne a lehetőséget, de a lustaság (a szerző és a kiadó lustasága egyaránt) túlságosan hazavágta ahhoz, hogy élvezni tudjam. Örömmel láttam viszont, hogy John Cure nemrég megjelent regénye, a Fekete esernyős férfi magyar szettingben játszódik, amit a szerző jól ismer, így egy csomó fent felsorolt hibát el tud majd kerülni. Valamint éppen a cikk írásának idején érkezett a hír, hogy a Hontalan lelkek folytatása, a Rekviem egy halott lányért 2017 Halloweenkor kerül a polcokra, kicsit kiegyenlítettebb ivararányokkal, és egy sokkal hozzáértőbb kiadó gondozásában. Lehet, hogy a végén tényleg lesz egy világszínvonalú horrorírónk?

Értékelés: 2/10

Annie