Viszonylag kevesen tudják, hogy minden idők egyik legismertebb szörnyalakjának szülőatyja, az ír származású Bram Stoker a Draculán kívül még legalább vagy egy tucat másik, horrorisztikus regényt is papírra vetett, többek között filmünk eredetijének számító A fehér féreg fészke címűt, melyben egy ismert észak-kelet angliai legendát, a lambtoni féreg históriáját dolgozza fel.

Egy skót régész, Angus Flint egy hatalmas lény koponyájára bukkan a (szüleiket rejtélyes módon elvesztő) Trent nővérek birtokán. Felfedezését hamar megosztja az ősei kúriáját megöröklő James D’Ampton lordjával – aki mellesleg megemlíti, hogy ősei egy hatalmas kígyószerű férget öltek le a közelben -, de mikor bemutatná a leletet, az eltűnik.

Egészen pontosan a szomszéd templomházban élő, a kígyókkal meglehetősen közeli viszonyt ápoló Lady Sylvia Marsh lopja el, aki ekkor már túl van egy gyilkosságon… de psszt, ezt az infót nem tőlem tudjátok!! Egy barlangba aztán a későbbiekben megtalálják a Trent nővérek apjának zsebóráját, és a Lady Sylvia által elcsábított James fejében egyre jobban kezd összeállni a kép: mi van, ha az ősei által legyőzött fehér féreg mégsem halt meg, csak valahol a föld alatt rejtőzik?!

Bram Stoker eredeti regényét olvasva – ami elég nehézkes szerkezetű, nyögvenyelős, és finoman szólva sem sikerült valami jól – egyöntetűen kijelenthetem, hogy a filmes adaptáció csakis a nagyobb vonalakban követi az eredeti művet. Míg ott maga a telekszomszéd hölgyemény a címszereplő fehér féreg, addig ide beráncigálnak egy római kori pogány szektát meg a végén egy óriási gumikígyót, és azzal próbálják levezetni az egészet, méghozzá a romantikus vígjátékokból ismert, ekkor még igencsak fiatal Hugh Grant meglehetősen dilettáns támogatásával.

Humoros beszólásai ellenére is megpróbálhatnánk komolyan venni, hiszen a kezdetben tálalt misztikus események ugyan felkeltik az ember kíváncsiságát, de amikor a végtelenül blőd – vérrel és kisebb-nagyobb cicikkel telenyomott – túlzottan hatásvadász álomjelenetek és esetlenül giccses, már-már anti-erotikusan komikus képsorok következnek, kezd rezegni a léc, majd azon a ponton, amikor Lady Sylvia, illetve az általa behálózott rendőrpajtás kígyóbűvölő zenére kezd el delejesen vonaglani, egész egyszerűen képtelenek vagyunk mosolygás/röhögés/térdcsapkodás nélkül kibírni.

A film végi hónaljszőrben gazdag meztelenkedés, valamint a szánalmas gumikígyós erőlködés pedig aztán mindennek a teteje, pontosabban az alja. Ha egy elfuserált, régies, esetlen B-filmet szeretnétek nézni, annak tökéletes választás, amúgy pedig több mint felejtős.

Értékelés: 5/10

eyescream