Nyilván mindenkinek ismerős a timeloop-os alműfaj az időutazós filmek körén belül: a cselekmény lineárisan indul, majd az idővonal hirtelen megszakad és a szereplők a nézővel karöltve újra ott találják magukat térben és időben, ahonnan az elején elindultak. Az idősebbeknek talán erről a Bill Murray nevével fémjelzett Idétlen időkig (Groundhog day) ugrik be, mint vonatkozási alap még ’93-ból, de a fiatalabbak sem maradtak blockbuster nélkül az utóbbi években, mely timeloop-okkal operált (Holnap határa – Edge of tomorrow – 2014). A sci-fivel kokettáló sorozatok életében is eljön az a pont, amikor az alkotók elérkezettnek látják az időt egy időhurkos részre (csak így az elmúlt 10 másodperceben a Supernatural és az X-akták egy-egy része is beugrott), bár ezek ott inkább amolyan speciális epizódoknak számítanak. Látszik tehát, hogy nem újdonság az időhurkokkal való játék a filmiparban, nem könnyű már újat mutatni a tapasztaltabb mozilátogatóknak. Érdekes kérdés, hogy vajon a Netflix saját gyártású filmjének, az ARQ-nak sikerült-e valami újdonságot csempésznie ebbe az alműfajba.

Feljebb mozilátogatókat emlegettem és így a Netflix kapcsán engedjetek meg nekem egy rövid kitérőt, mielőtt rátérnék az ARQ viselt dolgaira. Épp a napokban olvastam egy elég részletes írást a Netflix és a nagy filmforgalmazók konfliktusáról, mely arról szól ugye, hogy az online csatorna – felrúgva az eddigi szokásrendet – nagy költségvetésű, híres színészeket felvonultató produkciókat a mozipremierrel egy időben tesz elérhetővé online felületén. Néhányan ezt újabb szögként értékelik a mozi – mint intézmény – már így is elég stabilan pozicionált koporsófedélbe, míg az optimistábbak a hollywoodi klisé- és eyecandygyár jól megérdemelt büntetéseként élik meg és üdvözlik a változást. Mindezt csak azért bátorkodtam itt megemlíteni, mert talán érdemes az ARQ-ot – mely a Netflix második próbálkozása volt a science fiction műfajában – ilyen szempontból is értékelni.

Renton kissé zavartan riad fel álmából, az óra 06:11-et mutat. A szoba kissé kopottas, az elfüggönyözött ablakokon keresztül éppen annyi fény szűrődik be, hogy lássa, Hannah az oldalára fordulva mélyen alszik az ágy másik oldalán. Valami megmagyarázhatatlan, nyugtalanító érzés arra készteti, hogy kimásszon az ágyból és a bezárt szobaajtóhoz lépjen. Már éppen rátenné a kezét a kilincsre, mikor az ajtó kivágódik és három légzőmaszkos figura ront be a szobába, majd egyikük, se szó se beszéd, egy puskatussal hókon csapja Rent. Mikor kisvártatva újra magához tér, azt a kellemetlen tényt kell konstatálnia, hogy éppen lábánál fogva rángatják a pincébe vezető lépcső felé. Rennek sem kell több, felpattan és dulakodni kezd a behatolókkal, melynek folyományaként végül meredek ívben lebucskázik a lépcsőn, ahol az utolsó dolog, amit életében hall, az a saját nyakcsigolyájának émelyítő roppanása (…)

Renton kissé zavartan riad fel álmából, az óra 06:11-et mutat. A szoba kissé kopottas, az elfüggönyözött ablakokon keresztül éppen annyi fény szűrődik be, hogy lássa, Hannah az oldalára fordulva mélyen alszik az ágy másik oldalán. Az álmában átélt kellemetlen és rendkívül valóságosnak ható élmény arra készteti, hogy a szoba bezárt ajtaja felé sandítson. Renton legnagyobb megrökönyödésére az ajtó hirtelen kivágódik és három légzőmaszkos fickó ront be rajta…

Ez tehát az alapszituáció. De kik ezek a maszkos ürgék és mit keresnek a házban? Egyáltalán hol és mikor vagyunk és miért ismétlődik ugyanaz a reggel újra és újra? A néző minden egyes időhurokkal egyre többet megtud a rejtély mibenlétéről és egyben a vonatkoztatási rendszerről is, amiben a szereplők léteznek. Tényleg csak dióhéjban: a Föld valamilyen nem pontosan tisztázott katasztrófa nyomán alkalmatlanná vált az élet fenntartására, a levegő mérgező, egy olyan egyszerű dolog, mint egy alma pedig luxuscikknek számít. Mindemellett súlyos energiaválság is felütötte a fejét, mely polgárháborúhoz vezetett. Jelenleg egy Torus-nak nevezett cég kezében összpontosul a hatalom, míg egy kis lázadó csoport – a Bloc – képezi az ellenállás magját. Ren még a Torus kötelékében megtervezett és megépített egy gépet – ez lenne az ARQ – mely elviekben képes végtelen és tiszta energiával ellátni a világot. Ren ellopta a gépet korábbi munkaadójától némi pénzmaggal egyetemben, csak éppen nem számolt azzal, hogy az ARQ bizony mindkét szemben álló fél számára stratégiai előnyt jelent, ha a markukban tudhatják. Ja, és persze azzal sem volt tisztában, hogy a gépe szabadidejében időhurkokat generál.

Így jutunk tehát el történetünk kezdetéig, ahol is kezdetét veszi az egymást követő időhurkok véget nem érő egymásutánja. De mi is az ARQ tulajdonképpen? Az ARQ az Arcing Recursive Quine kifejezésből képzett betűszó, mely egy egészen érdekes szóösszetétel. Arcing – talán ívkisülőnek lehetne fordítani, valószínűleg utal a gépezet nem éppen érintésbiztos természetére. Recursive, azaz önmagába visszatérő és végül quine, mely nem egy angol szó a hagyományos értelembe véve, hanem egy programozásban használt kifejezés. Quine-nek olyan bemenet nélküli programokat neveznek, melyeknek egyetlen outputja (terméke) a saját forráskódja. Olyan program, mely semmi mást nem csinál, csak önmagát reprodukálja. Ez utóbbi, bár egyszerűen megvalósíthatónak hangzik, egyáltalán nem az. Csak az érdekesség kedvéért, a programozók körében szabályos versengés alakult ki annak idején, hogy a létező összes programozási nyelven létrehozzák azt a kódot, mely a legkevesebb felhasznált karakterrel képes quine-t létrehozni. Ugye milyen jó móka?

Ha a nevéből nem derült volna ki, az ARQ egy perpetuum mobile, – sőt több is annál – mivel a saját telepének visszatáplálásán kívül képes külső fogyasztókat is működtetni. Sokat. Tisztán. Sajnos azonban, ha meghibásodik és valami folytán rövidre zár, elkezd időhurkot gyártani. Sokat. Sokáig. Így aztán ismét visszakanyarodtunk a kezdetekhez: szerencsétlen hőseink és ellenlábasaik egy látszólag feloldhatatlan időcsapdában találják magukat.

Ennyi felvezető után talán rá is térhetnénk arra, hogy milyen filmet is sikerült Tony Elliot író-rendezőnek kanyarítania a szituáció köré. Sajnos azt kell mondjam nem jót… Értetlenül állok az interneten olvasható zömében pozitív kritika láttán, hiszen az ARQ amellett, hogy képileg elég középszerű, a karakterek hiteltelenek (nem feltétlenül a színészi teljesítményekre gondolok, bár az sem fenékig tejfel) és az egész háttértörténet hiányol mindenféle mélységet, a történet belső logikája is hemzseg az ellentmondásoktól. Ezt az utolsó mondatomat sajnos nem tudom spoiler-mentesen alátámasztani, szóval álljon a cikk végén egy szekció azok számára, akik vagy látták már a filmet, vagy nem zavarja őket, ha olyasmiről olvasnak, mely lelőheti a történet néhány fordulatát.

Toni Elliot a Sötét Árvák (Orphan Black) kedvező fogadtatása után valami olyasmibe vágta a fejszéjét, melybe talán nem kellett volna. Az időhurkos, állandóan ismétlődő eseményeken alapuló történet talán elvisz a hátán egy 40-45 perces sorozatrészt, de egy egész estés filmet nem igazán. Vagy, ha erre valaki mégis kísérletet tenne, alaposan fel kell kötni azt a bizonyos alsóneműt, mert akkor a történetnek hibátlannak kell lennie és valami olyat kell adnia, amitől eldobjuk az agyunkat. Mivel ez nem történt meg az ARQ esetében, ezért az megmaradt egy egyszer nézhető, de nem különösebben emlékezetes filmecskének az időhurkos szubzsáner kissé állott levegőjű archívumában. Ami pedig a Netflix világmegváltó voltát illeti: ha az ARQ alapján kéne ítéletet mondanom felette, Hollywoodnak egyelőre nincs oka a félelemre, még hosszú évekig nézheti hülyének az újdonságra szomjazó és lépten-nyomon csalódni kárhoztatott mozilátogatókat. Azért a remény hal meg utoljára… Meg a final girl.

Értékelés: 5/10

Gabblack

Csupán néhány kiragadott példa a film érdekesebb ellentmondásai, hibái közül:
(Húzd végig a kurzort az alábbi szekción, hogy láthatóvá tedd az elrejtett részt)
Egy kör 3 óra 14 perc 15 másodpercig tart (Pi a negyedik tizedes jegyig – 3.1415, utalva egy teljes körre, mely amúgy 2 Pi – a szerk.) Amint a körnek vége, az ARQ újraindítja a kört. 9 kör után teljes újraindítás következik, a szerkezet minden korábbi emléket töröl. De ki és milyen törvényszerűségek alapján emlékszik az előző loopra?  Elliot a fenti kérdésre azt a választ adta – mely a filmből szerintem elég nehezen kihámozható -, hogy minél közelebb van az ember a szerkezethez a reset pillanatában, annál többre emlékszik az előző körből. Mivel végig Ren szemszögéből látjuk a dolgokat, ez az állítás megdőlni látszik, mivel ő mindig képben marad annak ellenére, hogy a ház egészen különböző pontjain éri utol a vég, míg a rossz fiúk, vagy Hannah bizony mintha nem ragaszkodnának ennyire állhatatosan az emlékeikhez. Esetleg másik kilences szettben vagyunk és csak nagyon hasonló dolgok történtek abban is?

Mint a film végén kiderül, az ARQ hatótávolsága véges, tehát azon kívül elvileg normálisan telik az idő. Akár évek, évtizedek is eltelhettek azalatt, míg hőseink ugyanazon reggel történéseit voltak kénytelenek átélni újra és újra. Ennek ellenére a főgörény nem átall kintről segítséget hívni, melyre minden egyes alkalommal válasz is érkezik. Kicsit abszurd szituáció.

Ren elvileg ugyebár nincs tisztában gépe időt befolyásoló természetével, ennek ellenére a vezérlőegység tartalmaz egy logfájlt, melyet mintha éppen erre találtak volna ki. Eleve nehezen elképzelhető, hogy Renton – akiről amúgy előbb gondolnám, hogy modellkedéssel keresi a kenyérre valót, mint kísérleti fizikával – megépít egy, a fizika alapvető törvényszerűségeire nagy ívben tojó gépet és a figyelme elsiklik annak az elméleti lehetősége felett, hogy a masina esetleg a tér-időt is megpiszkálhatja.

Ha a Bloc képes volt Rentont megtalálni, a Torus-nak vajon miért nem sikerült? Másik oldalról megközelítve a dolgot, hogy volt képes a Bloc mind ez idáig fennmaradni, ha egy öt fős csapatukból kettő az ellenségnek dolgozik?

Többször elhangzik a filmben, az ARQ leállítása végleg megszüntetné az időhurkot. A számtalan loop egyikében sem sikerült rászánniuk magukat, hogy egyszerűen lekapcsolják a gépezetet?