Sokat nem kellett várni, hogy az Ghost in the Shell: Arise eseményeinek teljes befejezése eljöjjön, hiszen a Pyrophoric Cult után nem sokkal megérkezett a Ghost in the Shell: The New Movie. Ugyan pontosan nem lehetett sejteni, hogy milyen végkifejletet szántak neki, mert alaposan elhúzták az előzményeket. Ettől függetlenül azt ígérték, hogy valami újdonsággal és meglepetésekkel fog szolgálni a rajongók számára. Így a megjelenés után villámgyorsan lecsaptam egy limitált kiadványra, hogy minél hamarabb kiderítsem, mennyire igazak a híresztelések.
A Ghost in the Shell: The New Movie furcsa vizuális élménnyel indít, amely aztán a főcím után villámgyorsan helyére is teszi az egész Arise-jelenséget. Nem köntörfalaz sokáig, hanem egyértelműsíti, hogy ez a film bizony az összekötő kapocs a Stand Alone Complexekkel, hiszen 2029. végén járunk. Finom kis cukorkákkal szolgálhat a szemfülesek számára, nagyon ügyes utalásokkal mindkét sorozatra, azon túl, hogy onnan folytatódik, ahol a zárójelenet volt a Pyrophoric Cultban. Ezzel egy zseniálisan erős indítást sikerült elérniük az alkotóknak, viszont fel is adták a leckét saját maguk számára, mert nem csak hozni kellett az előzmények színvonalát (ami nem volt nehéz), hanem az átvezetésnek fel kellett nőnie a Ghost in the Shell: Stand Alone Complex animék szintjéhez. Hiába vannak újítások, valahogyan meg kell érkezniük oda, amilyen irányba elindultak. Ez pedig egyáltalán nem egyszerű, mert a Ghost in the Shell: Arise bizony eléggé langyos volt azokhoz képest. A feladat azért nem volt sem könnyű, sem lehetetlen, mert a potenciál benne volt az origin sztoriban is, csak kiaknázatlan maradt.
A kezdő jelenetsor egy párbajt harangoz be, mely végre kimondja, hogy a csatározás két nagy résztvevője Motoko Kusanagi őrnagy, és Kurutsu alezredes, az 501-es katonai osztag vezetője. Egyértelműen két külön utat választanak, és az sem kétséges, hogy csupán egyikőjük kerülhet ki élve ebből a megpróbáltatásból. Motoko a Public Security Section 9 irányába indul el, hogy gondosan kiválogatott embereit Aramaki közreműködésével legális különleges egységgé kovácsolhassa, és elismerést, támogatást vívhasson ki maguknak, azon túl, hogy a kiberbűnözés megfékezésén tevékenykedjenek. Kurutsu viszont a Fire Startert hatalmi eszköznek tekinti, és korrupt nagyvállalatokat választja, mert szerinte a pénz és a vele társuló erő ott rejtőzik. A világháborúk után ugyanis Japán olyan komoly pozícióba került, hogy vétek volna nem kihasználnia előnyét. Azonban a politikusok túlságosan óvatosan közelítik meg a lehetőségeket, így a jövőt beárnyékolja egy belső viszály, egy szponzorált katonai puccs előszele.
Az azt követő fordulat azonban egyszerre lesz meglepő és izgalmas. Bár nem érezhető tisztán az eredeti, 1995-ös film hangulata, de a vállalati és a politikai ellentétek finoman megmutatják magukat az avatott szemek számára. Nem lesz egyértelmű, hogy pontosan milyen irányba haladunk, viszont Motoko egysége végre megmutathatja igazi képességeit. Ami sajnálatos módon nem volt elég jól kihangsúlyozva a Ghost in the Shell: Arise eseményei alatt, hogy miért ezeket az embereket válogatta ki az Őrnagy, immáron kiderül. Bevallom, hogy nem minden karakter szerepére jöttem rá az előzmények során, ahogyan a Stand Alone Complexnél is bizonyos szereplőkről nem tudtam túl sok információt közölni. De itt sikerül tiszta vizet önteni a pohárba, és bemutatni az egység tagjainak potenciálját. Motoko különleges osztaga olajozott gépezetként működik együtt, és ez bizony elengedhetetlen, hogy bonyolult, politikai és vállalati hátterű ügyeket oldhassanak meg. Résen kell lenniük minden pillanatban, mert sosem tudhatják, milyen másik ügynökséggel, alakulattal kell versengeniük vagy éppen szembenézniük.
Innentől pedig a Ghost in the Shell: The New Movie pontosan azt teszi, amit elvártunk tőle, és befejezi azt, amit az Arise nem volt képes meglépni. Felnő a feladathoz, és ötvözi azokat az elemeket, amelyeket megszerettünk a Ghost in the Shellben, az Innocence-ben, a Stand Alone Complexekben, illetve a Solid State Society-ben. Végre létrejött egy olyan film, amelyet elvártunk az előzményektől, egy frappáns, izgalmas és nem túlmagyarázott felvezetést a 2029. utáni eseménysorozatokhoz. Immár jelen van Motoko professzionális személyisége is, mely nem vándorol el túlságosan az érzelmi irányba, mégis emlékeztet bennünket a lelkében dúló harcra azzal kapcsolatban, hogy valójában embernek számít-e egyáltalán. Ezt a komplex kérdéskört természetesen csupán érinti az anime, viszont nagyobb hangsúlyt kap, mint az előzmények során.
A Public Security Section 9 megalakulása a küszöbön van, mindig is utaltak rá, hogy az Őrnagy egysége valahogyan Aramakihoz fog csatlakozni. Azonban a Ghost in the Shell: Arise csupán azt mutatta be nekünk, hogyan kerültek egy csapatba ezek a tagok, de inkább tűntek egy független csoportnak, akik a diplomata küldetéseit teljesítették, mintsem egy igazi csapatnak, akik a munkán kívül is számíthatnak egymásra. Motoko úgy beszél róluk, mint gondosan kiválasztott alkatrészekről, melyek egy páratlan gépezetet működtetnek. Viszont a többiek ezt nem értik és inkább degradálónak tartják az Őrnagy kijelentését. Nekik is fel kell nőniük a feladathoz és össze kell kovácsolódniuk, érniük, mert az előzmény sorozatban – ahogyan már említettem – bizony nem mutattak fel semmilyen fejlődést sem.
A Ghost in the Shell: The New Movie minden várakozás ellenére elért egy olyan színvonalat, amelyet az Arise-tól jogosan elvártunk volna. Talán, ha ott is egy vagy két ütősebb filmet készítettek volna az alkotók, akkor az elaprózódás és sztori fölösleges szálainak elhúzása helyett létrejöhetett volna egy méltó kezdet a Ghost in the Shellhez. Viszont le a kalappal a The New Movie előtt, mert tényleg hozták a formát, és – ahogyan már korábban is utaltam rá – nagyon frappáns easter eggeket rejtettek el a filmben. Van benne a Laughing Man-re is egy leheletnyi hint, de a teljes Kuze-story alapjaival is megismerkedhetünk. Ráadásul megnevezésre kerül egy olyan alapkonfliktus, amelyet az eredeti anime már közismertnek tekint. Ugyanígy a ghost problémakört, illetve kiemeltem Motoko dilemmáját is ügyesen felvezetik, de még a Tachikomák evolúciójáról sem feledkeztek meg.
Erről akár külön cikket is írhatnék, mert a Logikoma-Tachikoma vonal igazán érdekes és meglehetősen észrevétlen, annak ellenére, hogy rengeteg filozófiai, kibernetikai, valamint teológiai kérdéskört boncolgatnak. Aki esetleg már látta az összes kapcsolódó animét, annak most ajánlom, hogy próbálja meg újranézni őket úgy, hogy rájuk is hangsúlyt fektet. Rengeteg izgalmas eszmefutatást hallunk tőlük, melyek gyermekded játszadozásnak, mókázásnak tűnhetnek, mégis a Ghost in the Shell gyökereihez nyúlnak vissza az ő gondolataik.
Az alkotógárda változatlan a Ghost in the Shell: Arise-hoz képest. A vége főcím alatt Maaya Sakamoto & Cornelius Mada Ugoku című dalát hallgathatjátok.
Értékelés: 9,5/10
A Ghost in the Shell aktuális végére érve pár olyan mozzanatot szeretnék kiemelni, amiről az előzőekben azért nem beszéltem, mert a helyükön említve elspoilerezhettek volna bizonyos élményeket. Remélhetőleg mostanra már mindenki túl van a 2017-es élőszereplős filmen is, hiszen a premier után gyorsan be is számoltunk róla. A központi téma általánosságban maga az emberi lélek kérdése. Amelyet úgy közelít meg Masamune Shirow, hogy az ember, a kiborg és az android között milyen határok húzódnak. Meddig képes megőrizni emberi mivoltát valaki, akinek egy bizonyos része már fém. Hány agysejttel kell rendelkeznie ahhoz, hogy még kiborgnak mondhassák. A ghost vajon csak egy programok által generált illúzió, vagy a lélek megfelelője a gépekben? Tényleg csak saját neuronjaink hálózatában létrejövő szellemek vagyunk, és elhitetjük önmagunkkal, hogy többek vagyunk annál? No, de ebbe az irányba nem fogok tovább elmélkedni, mert ezt a témát másnak szántam.
“We’re all alive.
It’s because we’re all alive that we’re sad.
When we raise our hands and let the sunlight filter through,
we can see our blood coursing through them a vivid red.
Even earthworms, mole crickets and water striders
are all, all alive and all our friends.
We’re all alive
It’s because we’re all alive that we laugh.
We’re all alive
It’s because we’re all alive that we’re glad.
When we raise our hands and let the sunlight filter through,
we can see our blood coursing through them a vivid red.
Even dragonflies, frogs and honey bees
are all, all alive and all our fr friends.”
„Mindannyian élünk,
és mert élünk együtt szomorkodunk.
Ha a Napba nézünk, ujjaink közt átszűrve a fényét,
ereinkben az élénk színű vér felragyog.
Még a giliszta, a lótücsök és a molnárpoloska is
mind-mind élünk és társak vagyunk.
Mindannyian élünk,
és mert élünk együtt kacagunk.
Mindannyian élünk,
és mert élünk, boldogok vagyunk.
Ha a Napba nézünk, ujjaink közt átszűrve a fényét,
ereinkben az élénk színű vér felragyog.
Még a szitakötő, a békák és a méhecskék is
mind-mind élünk és társak vagyunk.”
/szerkesztő fordítása/
A másik örök kérdéskör, melyre igyekeztem vissza-visszatérni, az a közös tudat és az egyéniség virtuális paradoxonja. Hiszen az emberek közötti kommunikáció jelenleg elképzelt legtökéletesebb formája az volna, ha az agyunkkal rácsatlakozhatnánk a világhálóra, így a gondolatainkkal folytathatnánk eszmecserét egymással, illetve bármilyen információhoz gyorsan hozzájuthatnánk, bárhol a világon. Ez persze csak részben küszöbölné ki a többi technikai segítséget, mint például a telefon vagy a számítógép. Megközelíthető ez ebből a szempontból is, de nem szabad megfeledkezni a veszélyeiről sem. Hiszen a letöltött adatok segítségével felülíródhatnak saját emlékeink, gondolataink is, így egyre hasonlóbbakká válhatunk, könnyebben megérthetünk másokat. De ott az ellenpont, miszerint az egyéniségünk vész el. Nyilvánvalóan egy társadalom elvárja tőlünk, hogy konformizálódjunk, beleolvadjunk a környezetünkbe, és az adott egységért, avagy éppen az emberiség jövőéért cselekedjünk. Ezzel párhuzamosan pedig igyekszik felróni nekünk, hogy túlságosan egyformák vagyunk és nincsen saját gondolatunk. A paradoxon csupán itt létezik, ezért írtam, hogy virtuálisról van szó. Ha egyformák lennénk, folyamatosan egy irányba változnánk, és úgy járnánk, mint a lemmingek.
A harmadik felvetés a Tachikomák kapcsán merül fel, és nagyon ügyesen, igen alaposan ki is van fejtve az animék folyamán. Ami vicces az az, hogy fordított irányból közelíti meg az első kérdéskört. Ezzel pedig azt éri el, hogy a látszólag egyszerűnek tűnő választ még elgondolkodtatóbbá teszi. Hiszen az Arise-ban megismert Logikomák még csak egy alapprogrammal rendelkeznek, és közülük egyetlent update-el Motoko. Azután a szinkronizálásnak köszönhetően megindul a tanulási, adaptációs folyamat, mely a Stand Alone Complexekben éri el csúcspontját és a Solid State Society-ben pedig egyértelműsíti, hogy az általam felsorolt három témakör bizony szorosan kapcsolódik egymáshoz. Márpedig, ha egy egyszerű A.I. eljuthat odáig, hogy szinte ghosttal fog rendelkezni, akkor a folyamat a másik irányban is megtörténhet és egy ember is elveszítheti emberi mivoltát. Azt persze nem mondom, hogy ilyenre nem látunk példát a Ghost in the Shell franchise folyamán.
De válaszokat én sem szeretnék kategorikusan kijelentve kimondani, így hagyom, hogy azokon ti is elgondolkozzatok. Annyi biztos, hogy nagyjából bármilyen Ghost in the Shell produkciót szeretettel és érdeklődéssel várunk. Nyilván a színvonal nem mindig lesz megfelelő, de mindenki mást vár el, illetve változik az ízlés, az elvárás is. Annyit lehet most tudni, hogy 2017-re ígértek egy manga short-ot.
Összefoglalásként annyit mondok, hogy a cyberpunk és a sci-fi rajongóknak kihagyhatatlannak tartom a Ghost in the Shell franchise majdnem összes darabját. Az Ariset inkább a legfanatikusabb rajongóknak tudom ajánlani, azonban a Ghost Stands Alone – Pyrophoric Cult – The New Movie vonalat szerintem a többiek se hagyják ki.
Smaragd Sárkány
Ghost in the Shell: Stand Alone Complex
Ghost in the Shell: Stand Alone Complex 2nd GIG
Ghost in the Shell: Stand Alone Complex: Solid State Society
Be the first to comment on "Ghost in the Shell: The New Movie (2015)"