Igyekeztem nem csak egyszerű horror alkotásokat válogatni, hanem bizony időnként sikerül egy-egy olyan műre is rábukkanni, amely mélyebb tartalmat is hordoz az erősen gore irányba hajló jelenetek mellett is. A Trouble Every Day egy olyan különlegesség, amely eleinte érthetetlen, aztán nagyon lassan bontakozik ki, majd zavarba hoz bennünket, megbotránkoztat, végül elborzaszt és elgondolkodtat. Teszi mindezt úgy, hogy a hangsúly a zenén és a színészi játékon lesz első sorban, mert párbeszédek elég ritkásan fordulnak elő benne.

A nyitó jelenetben Coré (Béatrice Dalle) stoppol, hogy valahová eljusson, bár az is lehet, hogy csak valami könnyed kalandra vágyik, ez ekkor még nem egyértelmű. Valami rosszul sül el, és férje, Léo (Alex Descas) rátalál egy mezőn, az autópálya mellett, véresen, mocskosan, zaklatottan, a sofőr pedig halott.

A Brown házaspár nászútjára repül Párizs felé, de Shane (Vincent Gallo) iszonyatosan feszült, nyugtalan, lázálmok gyötrik egy vérbe fagyott női testről. Felesége, June (Tricia Vessey) kissé egyszerűbb természet, fülig szerelmes, és elvarázsolja a francia város. Amikor bejelentkeznek a szállodába, a férfi szenvedései növekednek, míg az asszony tusol, próbálja levezetni aggodalmát, és valamilyen gyógyszert is bevesz, hátha segít rajta. Igyekszik felvenni a kapcsolatot egy kutató orvossal, aki talán gyógyírt nyújthat a betegségére. Azonban a férj nem óhajt vele beszélni, így nem enyhülnek az éjjeli panaszai.

A történet nagyon lágyan ugrál az időben, de elsősorban a legelején van egy kis visszaemlékezés, aztán nagyjából lineáris, amíg kicsit magyarázni nem kezd. Párhuzamos cselekményeket látunk, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak az alapszituációhoz, azonban elsőre érthetetlennek tűnik, hogy mi az összefüggés, és bizonyos szereplőket egyáltalán miért mutatnak hosszabb ideig. Viszont a végére minden a helyére kerül, így érdemes nem feladni.

Corét férje a lakásban tartja bezárva, még az ablakra is lakatot szerelt. Mikor elhagyja a házat, két fiatal srác próbál bejutni, hogy kiszabadítsák a lányt. Azonban ez jóval bonyolultabb, mintsem gondolnák, így újabb tervet kell kieszelniük, hogy elérhessék a céljukat. Úgy tűnik, hogy a nő szenved az állapottól, de már ő is felkészült arra, hogy megszökhessen, így mikor Léo hazatér, tárva nyitva talál mindent, az ajtót szétfűrészelték, és visszaugrunk a film legelejére.

Lassacskán nyilvánvalóvá válik, hogy a nőt is valamilyen szörnyű betegség gyötri, azonban még nem egyértelmű, hogy miről van szó. Ahogy Shane állapotáról sem sokat tudunk meg, csak annyi bizonyos, hogy megpróbál elérni egy specialistát, aki az emberi agyat kutatja, hogy konzultálhasson vele. Azonban ez számos nehézségbe ütközik, mert valami történt a két férfi között a múltban, ami miatt az orvos nem akarja látni őt.

A cselekmény viszonylag vontatottnak tűnhet, pláne, hogy nagyon kevés verbális kommunikáció zajlik a szereplők között. Inkább mindennapi csevegések folynak, a hangsúlyt a színészi játék és a zene kapja. Mindkettő nyomasztó, drámai aláfestést köcsönöz a filmnek. Shane bipolárisnak tűnő állapota komoly feszültséget gerjeszt bennünk, hiszen az utcán szerelmesen, békésen csókolózik feleségével, hozzábújik és élvezik a nászutat, míg este, a lakásban kettesben egy idegroncs a férfi. Nem értjük pontosan, hogy mi zajlik a férj lelkében, hogy a múltja zaklatja-e fel minduntalan, a lázálom a véres női testről, vagy szexuális problémái vannak, amelyen képtelen úrrá lenni. Ilyen esetben a kapszula, amelyet időnként bevesz, lehet vágyfokozó, vagy épp nyugtató, libidócsökkentő is.

A másik oldalon Corét ismertük meg, akiből erős szexuális kisugárzás árad felénk. Szinte állatias, ösztönös az érzékiség, amit már-már tapintunk is, amikor kéjeses mozog a vásznon. Ugyanakkor nem világos, hogy ki van-e éhezve, vagy a bezártság generálja-e ezt, vagy egyszerűen nimfomániás. Annyi bizonyos számunkra csak, hogy a két szereplő első látásra ellentéte egymásnak.

Persze minden egyes kérdésre választ fogunk kapni, de nem fogom ezeket itt elmondani. A lényeg, hogy ennek az alapszituációnak a kifejtéséről szól a mű. A központban egyértelműen a vágy szerepel, illetve a szexuális frusztráció, amely hozzá kapcsolódik. Több mű elemzésekor is bemutattam már ezen fogalom kapcsolatát más érzésekkel, illetve viszonyukat egymáshoz. A legerősebben talán a Rin: Daughters of Mnemosyne című animében van ez kifejtve. Így újra nem szeretném megismételni magamat. Hogy a két fő karakterben megnyilvánuló vágy vajon betegség, perverzió, aberráció-e, azt nem az én posztom eldönteni. Ugyanis mindaddig, amíg mind a két fél benne van az adott játékban, addig ez szerintem sehol sem minősülhet helytelen viselkedésformának. Hiszen a szexben az egyik lényeges pont az, hogy átadjuk magunkat a gyönyörnek, illetve a másik részévé válunk, gátlások és tabuk nélkül. Nyilván ettől függetlenül mindenkinek máshol vannak meg ezek a határok, és ezzel nincs is semmi probléma, hiszen különbözőek vagyunk és ez bizony jó. De, ha két ember ugyanarra vágyik, akkor hiába néznek mások rosszallóan a cselekedetükre, egyrészt semmi közük hozzá, másrészt nem ők élik meg, így ezért sincs joguk beleszólni, vagy ítélkezni felettük. Hangsúlyozom, hogy a legfontosabb része minden esetben az, hogy minden fél, aki ebben szerepel, beleegyezzen, felelőssége teljes tudatában. Itt húzható meg a határ a valódi aberrált perverziók és a szexuális játékok, vágyak között. A törvények csak ezeket szabályozzák, bár ez nem minden társadalomban igaz, főleg ott nem, ahol a vallások túlzottan hangsúlyos szerepet kapnak.

Claire Denis (Csokoládé, White Material) erotikus horrorja ezért erősen megosztó lehet, esetleg megbotránkoztató. Pedig részben meg kell érteni, amit az előbb leírtam. Nyilván a beleegyezés nélküli erőszak, valamint a gyilkosság nem fér bele a valódi szexbe. Gaspar Noé az egyik vezető alakja a 2000-es években elindult Új Francia Extremitási irányzatnak, melynek szellemében ez a film is megszülethetett. Úgy tartják, hogy ez a rendező anti-vámpír vámpírfilmje, ami teljesen érthető, ha jobban belegondolunk. Ha így szemléljük, akkor valójában tényleg nem csak sokkoló, hanem kicsit ébresztő jellegű kritika is a túlromantizált történetekkel szemben, saját naturalista ábrázolásmódjával.

A belső vívódás ábrázolása zseniálisra sikeredett a filmen belül, le a kalappal a színészek és a rendező előtt. Így bátran merem ajánlani azoknak, akik van gyomruk az ilyesmihez.

Értékelés: 10/10

Smaragd Sárkány