A franciáktól megszokhattuk, hogy igencsak durva, tabumentes horrorfilmeket képesek alkotni. A mostani kiszemeltem viszont egy koprodukció, méghozzá luxemburgi, belga, olasz és francia, igencsak neves színészekkel megspékelve. Műfaját tekintve inkább nevezném drámának, mely thriller elemekkel dolgozik, de ezzel ügyesen áthajlik a horror területére. A Ne nézz vissza! joggal követelhet magának helyet a tematikus hetünk darabjai között.

Jeanne elsősorban útikönyveket, beszámolókat és tudósításokat ír. De most ráunt erre, és úgy döntött, hogy valami személyesebbel szeretne próbálkozni. Ezért önéletrajzi könyvbe kezd bele, leginkább abból a megfontolásból, hogy akkor talán visszaemlékszik a gyermekkorára, ugyanis nem igazán tud felidézni abból az időszakból semmit. Sajnos a kiadóját nem bűvöli el úgy az új munkája, azt tanácsolja neki, hogy maradjon az eddigi témájánál, mert abban legalább jót tudott létrehozni. Jeanne nem fogadja jól a visszautasítást, és az élete kezd összeomlani körülötte. Ahogy egyre görcsösebben próbál visszaemlékezni a múltjára, úgy válik egyre zavartabbá, zaklatottabbá, hiába tanácsolják neki, hogy tegyen le az elképzeléséről és térjen vissza megszokott életviteléhez.

Úgy tűnik, azon van minden ismerőse, hogy megpróbálják lebeszélni arról, hogy rájöjjön, mi az, amit elfelejtett. De érzi jól, hogy titok lappang az emlékek között, bár nem biztos, hogy tényleg tudni szeretné az igazságot. A körülötte lévő arcok fokozatosan idegenné változnak, ahogy a tükörből is egy eltorzult személy néz vissza rá. Ahhoz, hogy ne kapjon idegösszeroppanást, és túlélje a jelent, utazást kell tennie valahova, ahol fiatalon biztosan járt. Hogy milyen rejtély lapul az idő homályában, és mennyire változtatja meg az életét, nos, az csak a filmből fog kiderülni.

Az ember elméje képes arra, hogy elnyomjon, mélyre temessen olyan emlékeket, amelyek felzaklatják, vagy egyszerűen szeretne rólunk valami miatt megfeledkezni. Ezek aztán bebetonozva tárolódnak mindaddig, amíg valamilyen trauma hatására elő nem bukkannak a felszín alól. Olyanok, mint egy elrejtett csontváz a pincében, egy elföldelt hulla a hátsókertben, hiszen addig nem foglalkozunk velük, míg valaki meg nem bolygatja a helyszínüket. De egy földrengés, egy építkezés, egy csőtörés, vagy átalakítás könnyedén felfedheti a titkainkat. Olyankor aztán hiába próbálunk elrejtőzni, minden bizonyíték előkerülhet.

Animék elemzése során már előkerült az a téma, hogy egy rejtély megoldását keresve nem feltétlenül gondoljuk végig, hogy tényleg kíváncsiak vagyunk-e az igazságra. Ugyanis annak meglelése nem mindig jár olyan eredménnyel, amelyet várunk, és erre bizony nehéz felkészülnünk. Bármi, ami úgy tűnik, fontos számunkra, mert nem tudunk nyugodni anélkül, hogy megismernénk a valóságát, gyakran rideg, komor, olyakor ijesztő és borzasztó titkot rejtegethet. Nem csak nekünk, hanem lehet, hogy éppen annak, akivel kapcsolatban felmerült az kérdés. Így érdemes előre mérlegelnünk, hogy el bírjuk-e viselni az igazságot, nem szabad görcsösen ragaszkodnunk saját kíváncsiságunkhoz, ha ahhoz már egy előzetes, idealizált kép társul. Különösképpen érdemes ezt abban az esetben végiggondolnunk, ha olyasmiről van szó, amelyről a környezetünk is le akar beszélni bennünket, vagy ha valamit valamilyen okból kifolyólag tényleg mi temettük el elménk legmélyére.

Nyilván a pszichológusok pont ez irányba szeretnek kutakodni, ha valamilyen betegségünk van, hiszen leginkább itt találhatják meg rá a választ. Nekik viszont nincs ismeretük, sem elképzelésük arról, hogy mi rejlik agyunk vermeiben, ezért fokozott kíváncsisággal próbálják felderíteni azt.

Azonban, ha magunktól döntünk úgy, hogy veszélyes utazásra indulunk a saját koponyánk titkainak feltárására, akkor bizony érdemes magunkat felvértezni mindennel szemben, mert amit találunk, lehet, hogy a környezetünkre is kihathat.

Sophie Marceau (Pokolraszállás, Házibuli, Belphégor – A Louvre fantomja) és Monica Bellucci (Twin Peaks, Dobermann, Farkasok szövetsége, Visszafordíthatatlan) játéka briliáns módon egyensúlyozik azon a határmezsgyén, amely a múlt keresése és az ép elme elvesztése között húzódik. Kettejük nélkül ez a film gyakorlatilag nem működhetne, olyannyira zseniálisan beleélik magukat a szituációba, hogy ez a vékony vonal bizony időnként egészen elhalványulni látszik. Egyik pillanatban úgy tűnik, hogy minden rendben van a karakterek körül, a másikban pedig érződik, hogy valami nem stimmel, de mi sem tudjuk pontosan megmondani, hogy mi történik. Csak annyit látunk, hogy egészen leheletfinoman átléptük a határt, megváltozott a hangulat, amely pont azért lesz ijesztő a néző számára is, mert a nyugtalanságon túl nem sok mindent értünk meg elsőre. Ahogy fokozatosan egyre közelebb kerülünk a megoldáshoz, úgy világosodunk meg, és csupán az előtt a pont előtt jövünk rá a megoldásra, amikor a rendező, Marina de Van (Dark Touch) úgy dönt, ideje megismernünk a titkot.

Az ötletet eléggé izgalmasnak találtam ahhoz, hogy merjem ajánlani ezt az alkotást is azoknak, akik szeretik a jóféle thrillereket. Egészen másfajta borzongást élhetünk át, a bizonytalanság érzetet, mely kíváncsiságunkkal úgy vegyül el, mint a főszereplő kavargó érzelmei.

Értékelés: 7,5/10

Smaragd Sárkány