Amikor kijött ez a sorozat , majdnem rögtön be is sikerült csatlakoznom, és el is kapott a hype-vonat rendesen, így meg kellett várnom, míg kissé alábbhagy a lendület, hogy megfelelő kritikát írhassak róla, valamint, hogy ne is kövezzenek meg azonnal a rajongók. Ennek az írásnak, illetve magának az animének az alcíme akár az is lehetne: Hogyan készítsünk tökéletes sorozatot? Hogy pontosan mit is értek ez alatt, remélhetőleg ki fog derülni ebből az elemzésből, mely – lévén az utolsó rész már régen kifutott – végre megengedheti magának, hogy nyíltan, őszintén, tabuk nélkül és ezúttal SPOILER ALERT jelzésekkel tarkítva megmondjam a tutit.

Felüvölt a hangszóróból az EGOIST (The Empire of Corpses, Psycho-Pass, Guilty Crown) Kabaneri of the Iron Fortress című főcímzenéje, megalapozva ezzel egy epikus művet, amely ugyan csak 12 epizódot számlál – SPOILER: nyilván lesz folytatása, mert kiabál érte –, mégis úgy száguld be életünkbe, mint egy falatka éltető kenyér, amelyet évek óta vártunk. Ugyanis, valóban, gyönyörűen bipoláris látványvilágot kapunk, hiszen megvan a látszólagos idilli kép a falakon túl ólálkodó veszély megett. Elsőre talán nem szúrtátok ki a látszólagos nyugalomban, hogy a bevezetőben a virágok vérrel szennyezve lengenek, amerre a vonat robog, pedig frappáns felvezetése az egész szituációnak. Egyedi és teljességgel fenomenális kezdés, leszámítva azt, hogy ez egész úgy indul, mintha valaki fogta volna az Attack on Titant és a Snowpiercert, majd szépen összegyúrta volna, hogy valami hibátlanul tökéleteset alkosson. Szóval már korán lelövöm a poént, sajnálom, de ez az anime egy igazi öszvér – mondjuk annak kimondottan kecses és hetyke, azonban egyedinek egyáltalán nem mondanám.

Jó előre közlöm azoknak, akik esetleg nem tudnak a sorok között olvasni, hogy minden, amit most le fogok írni két oldalról szemlélhető. Ez az anime tényleg nagyon jól sikerült, de én másik szemszögből – ahogy a bevezetőben jeleztem – fogok rátekinteni.

A kabanek leginkább zombikra hajazó lények és úgy tűnik, ellepték a szigetkét [potenciálisan az egész Földet, de nem olvastam a mangát (nincs is, de tuti valaki beírja majd a cikk alá, hogy a manga király, ez szar), így szerintem ez nem spoiler], és rettegésben tartják az ott lakókat. Praktikusan természetesen az itt élők némi harci tudással rendelkeznek és mindenféle gőzzel meghajtott fegyvereik vannak (végre STEAMPUNK), azonban ezeknek a tűzereje nem képes egyetlen lövéssel leteríteni a fent emlegetett lényeket. Ikoma ezen felbuzdulva próbál egy olyan ketyerét létrehozni, amely akár nulla centis távolságból is képes kioltani a szörnyűséges kabanék „életét”.

Lévén az első rész belerobbantja arcunkba a fontosabb információkat, így azért némi utalást kapunk arra, hogy ezek a szörnyek valójában egykoron emberek voltak, de megharapták őket és fertőzötté váltak, szívüket és testüket valamiféle kemény fém hálózta be, illetve zombiként mozognak, valamint megtámadnak minden élő, mozgót, vérzőt. A kabanék fémkalitkába foglalt szíve azért kicsit nehezebben elpusztítható, mint az egyszerű halandóké, így most itt komoly céllövőket kell toborozni, akik viszonylag veszélyes távon kívülről képesek ekkora szerveket kilőni, úgy, hogy azt ráadásul védelem is borítja. Eddig akár tök izgalmas is volna a történet (megjegyzem, tényleg nagyon jó), de nem álltak meg itt az alkotók, muszáj volt több olyan elemet is hozzáadni, amellyel létrehozható egy igazi hibrid.

Mivel a szigetet ilyen kabanék tartják rettegésben, így falakkal körbevett városkák épültek (holmikormiért, ki tudja?), ahol viszonylagos biztonságban rejtőzhetnek a támadások elől. Itt fellélegzünk, hogy azért végre valami új…az Attack on Titant biztosan sosem látta senki, így nem veszik észre a hasonlóságot a művek alapjai között. Persze nem kell megijedni senkinek, az első részben nem töri át a kaput egy titán sem…, mert ehelyett egy vonat száguld be az állomásra, tele ezekkel a vasszívvel felturbózott zombikkal.

Bizony-bizony, ahhoz, hogy e települések között megfelelő módon és gyorsasággal, biztonsággal mozoghassanak, gőzerővel meghajtott (STEAMPUNK-ot kiáltott valaki?) vonatok száguldoznak, melyek élelmet, italt szereznek, vadásznak, illetve információkat szállítanak a fontosabb állomások között. Mondhatnánk, hogy íme, ettől lesz egyedi erről rögtön beugrik nekünk a Snowpiercer című film, melyben pontosan ugyanazok a problémafelvetések és válságelemek, kontroll-szituációk jelennek meg, mint a Kabaneri of the Iron Fortressben. Mert sajnálatos módon ez történik meg, ahogy újabb adagokat kapunk a cselekményből és a háttérből, megrohannak minket emlékeink, a nem is olyan távoli múltból.

Ne aggódjon senki, nem óhajtok minden egyes epizódot így megalázni, csupán arra szeretnék kilyukadni, hogy ez a mű zseniális is lehetne (egyébként AZ), ha nem egy öszvér volna, amelyet szerintem pontosan úgy építettek fel, hogy egy tökéletes animét hozzanak létre (ez pedig kurvára sikerült). Ezzel persze nincs is semmi probléma, mert élvezhető, csak nem mutat semmi újat, hiányzik belőle az a plusz, ami például a Psycho-Pass-ben jelen van.

Főszereplőnk egy lázadó mérnökfiú, aki azon ügyködik, hogy olyan fegyvert gyártson, mely képes áthatolni a kabanék kőkemény szívén. Mindez természetesen egy gőzzel meghajtott szegecselő pisztoly (mi más?). A probléma ott kezdődik, amikor a fent jelzett befutó vonat nem lassít a városba érve és kiderül, hogy zombik lepték el, amelyek ezután megtámadják az „idilli békében” élő lakókat. A reakció teljesen vegyes, mert a katonák (bushi) próbálják megsemmisíteni a rohamozó lényeket, míg az eddig illúzióban élők ráérősen pakolászva menekülni készülnek, de inkább gyorsan lemészárolódnak. Ami, mint azt már ilyen klisékből bizonyára ismerjük, azt jelenti, hogy egyre több kabane vadászik majd a túlélőkre. A harmadik rész pedig a bushik közül azok, akik nemesi származásúak. Nos, ők csapot-papot otthagynak szépen a fenébe, és elindulnak, hogy értesítsék a szomszédos erődítményeket. De nevezzük nevén a kisdedet: elmenekülnek, mert nem érdekli őket a többiek sorsa, ahogy ezt a bevezető képsorokban tudomásunkra is hozták.

Hiszen nincs is jobb egy olyan alapfeszültségnél, hogy az egész kabane-szituációt egy hatalmas félelem-hype tartja leginkább életben, illetve a rendet úgy a legegyszerűbb megőrizni, ha kihasználjuk az emberek hiszékenységét és rettegését, így biztosan úgy fognak cselekedni, ahogy azt mi szeretnénk. Ezt már a Shin Angyo Onshi is bemutatta nekünk, hogy nincsen szánalomra méltóbb egy olyan társadalomnál, amely hagyja, hogy félelemmel irányítsák. Ráadásul irreálisra emelve az amúgy sem egyszerű helyzetet szépen fel lehet fokozni olyan szintre, hogy vakon teljesíthessék parancsainkat. Bizony a bushi nemesek kétséget sem hagynak afelől, hogy csupán az irányítás és a hatalom erejében fürdenek, nem pedig segíteni szeretnének a túlélőkön. Az ilyen megmaradt belső ellentétek pedig előbb-utóbb szétroppantják az amúgy is gyengécske védelmet és morált.

Random a városkában vendégeskedik Mumei is, aki a támadás hevében elveszti kísérőjét, azonban már korábban kíváncsi lesz az ifjú titánra, így segít neki megszökni a fogságból, melybe önfejűsége és igazságtudata vezérelte. Ezután megmutatja nekünk, hogy ő nem egy egyszerű kislány, hanem egymaga képes kiirtani a garmadányi kabanék felét is. Nyilvánvalóan ő az egyik OP karakter, aki majd szárnyai alá veszi főhősünket, hogy aztán egyszer majd maga mögött hagyhassa Ikoma. Hiszen ez a guiding szereplők sorsa, nemde? Remekbeszabott, hátára erősített sűrített gőztartályból üzemelő fegyvereivel lolita Neo módjára intézi el az útjába akadó kabanék sokaságát, hogy visszajusson a vonatra és ő is elhagyhassa a városkát.

Főhősünk eközben igazi heroként magával csalogatja az egyik zombit, hogy megmentse társait, így végre alkalmat talál rá, hogy kipróbálhassa rendkívüli találmányát, amellyel agyon (na jó, szíven) is lövi a szerencsétlent. Mindezt persze nulla centi távolságból, mert a fegyver hatótávolsága hagy némi kívánnivalót maga után. Így nem lep meg minket a felfedezése, hiszen már a legeleje óta várjuk, hogy tényleg megharapta egy kabane és testében rapid terjeszkedő vírus ólálkodik. Ikoma viszont (mielőtt még Shinji Ikarivá változva a „I mustn’t runaway”-t skandálná – és itt most ez félig tényleg komoly) minden bátorságát összeszedi, és David Carradine-tól lenyúlt ötlettől vezérelve próbálja a testrészein elszorítani a vérkeringést, és persze ezt a nyakán élvezi legjobban. Ily módon, mielőtt agyát is elérhetné a szörnyű kór, sikerül elszorítania azt és így szuppresszálja a fertőzést, amely úgy tűnik, el is tűnik, de mégis magán hagyja a szerfelett mérnöki pontossággal felszegecselt pántokat (ismét egy pont a STEAMPUNK csapatnak, csak hogy ne legyen túl erőltetett). Ezután csatlakozik a vonathoz, mindeközben legjobb barátjának is elújságolja, hogy „sejj, megöltem közvetlen közelről egy kabanet egy lövéssel, de közben megharapott, viszont ellenállok a vírusnak” – avagy „hidd el, nem változom szörnnyé, engedj fel a vagonba”. Nem is csoda, hogy hamarosan karanténban köt ki a virgonc Mumei-jel együtt, ahol megtudhatja az igazságot, miszerint mindketten kabanerik, azaz félig emberek, félig kabanék (Tokyo Ghoul rajongók itt halkan felhörrentek).

A cselekmény röviden úgy folytatódik, hogy száguldoznak a vonattal a főváros irányába, néha összeakadnak egy kisebb vagy nagyobb akadállyal, amely általában egy nagy adag kabanét jelent, melyből több verzió is felbukkan. Van köztük olyan, mely csak simán mászkál, ugrik, fut és harap, de akad az a típus is, mely már megtanult fegyvert is forgatni, így nem elég odasétálni hozzá és szíven lőni. A csúnyább ennél a kombinált, mert ezek a szörnyek egymáshoz képesek kapcsolódni, hogy megvédjék a fő zombit a pusztulástól. És van egy utolsó előtti féle is, mert a legfélelmetesebb csak a legvégén jelenik meg… az évadnak. Ezekről kicsit bővebben is elemezgetek, így maradjunk annál, hogy mit is tudunk meg a lényekről és milyen szimbolikus szerepük van a történet szempontjából.

Ez lehetne a legrövidebb fejezete az írásomnak, hiszen konkrétumot egyáltalán nem ismerünk meg. Kabanék vannak és kész, teljesen természetesnek veszik ezeket is, miként a Tokyo Ghoulban a ghoulokat és másikban az óriásokat/titánokat. Itt is elmarad az előzmény, az eredettörténet, a bármi, hogy legyen kicsi fogalmunk, hogy mi történik. A lényeg, hogy itt vannak, vaskalitka a szívük és harapással szaporodnak, mint a nyulak. De ezen nem kell fennakadni, van külön suicide kit is, amely segít, hogy ne alakuljanak kabanévé. Egyszerűen működik: szívedre teszed és felrobbantja azt. Persze ezeknek sem egyforma a tűzereje, van, amelyik egy vaslemezbe is 3 embernyi lukat képes ütni, így használati utasítást illik elolvasni, hogy zárt térben ne nagyon legyenek vele öngyilkosak, ha lehet. A vérre izgulnak leginkább, így könnyű őket elcsalni, illetve sajnos sérülés esetén követni kezdenek bennünket. Legfontosabb, amely kiderül velük kapcsolatban, hogy tökéletesen használhatóak fegyverként, ha ismerjük a működésüket. Lévén valóban a gyenge áldozatokat mészárolják le leginkább, így egy vonat kabinjába tuszkolva belőlük jó néhány tucatot, akár komplett kivégzőosztagot is csempészhetünk egy városkába (Trójai fémparipa). Hiszen nem mindenhol paranoiásak az emberek és nem mindenhol nézik át rendesen a betérő idegeneket, hogy van-e rajtuk sérülés, vagy nem rejtettek-e mondjuk pár száz kabanét az egyik kocsiba csak úgy télire, tartaléknak. Sorry, de teljesen logikátlan ezen a szinten a mű felépítése.

Itt már érezzük az alapkérdésünket, amelyet az alcímnek szántam: bosszúhadjáratra teljesen alkalmas ezeknek a lényeknek a bevetése. Hiszen ki számítana rá, hogy egy emberi csapat ilyesféle cselhez folyamodjon? Nyilvánvalóan azonban több funkciót is elláthatnak a kabanék, mert már Romerotól is láthattuk, hogy tanulmányozni is lehet őket, de akár fegyvernek és üzemanyagnak is alkalmasak lehetnek, miként a Wyrmwoodban. Bocsánat mindenkitől, de „Simpsonék már megcsinálták”. Nincs új a nap alatt, szuper alkotóelemeket szedtek ki a különböző filmekből, sorozatokból, viszont továbbra is csak egy öszvérről van szó. Ez, hangsúlyozom, nem von le az értékéből – de majd a pontozásomból igen –, de úgy gondoltam, hogy ezt a csontvázat előrángatom a szekrényből (is).

A fő ellenpontunk egyértelműen Biba Amatori, aki látszólagosan megpróbálja fenntartani a rendet a szigeten azzal, hogy egy vadászcsapattal próbálja kiirtani a kabanékat. Ő az a hős, akivé Ikoma szeretne válni, azonban hamar fény derül rá, hogy csak a hírneve erős, a fényes páncélú délceg lovag külseje valójában egy velejéig romlott, bosszúszomjas démont takar. Biba testesíti meg azt a gondolkodásformát, amely nem képes félretenni a személyes ellentétet egy veszélyes szituációban sem a nagyobb jó érdekében. Neki csak egyetlen célja van és annak véghezviteléhez képes feláldozni mindenkit, aki szerinte nem méltó az életre. Ő a Shin Angyo Onshi-ban bemutatott karakter, aki átesik a ló túloldalára és istent játszva mindenkit félrerúg az útjából, aki nem hajlandó segíteni neki. Nem számít neki, hogy vannak, akiknek nem az a feladatuk, hogy kardot, fegyvert ragadva megvédjék családjaikat, hanem szívüket tekintve inkább békés és gyámoltalan népség. Nem érdekli őt, hogy igenis akadnak gyengék, akik védelemre szorulnak, szerinte a gyengének el kell buknia, ez a természet rendje. Ez a gondolkodásmód háború esetén pontosan akkora hülyeség, mint békeidőben lenézni a katonaság szerepét. Ilyen formán kitűnő kritikája a megvívott csaták túlélőivel történő teljességgel hibás bánásmódnak. Egy veterán sajnos van, hogy tényleg csak a harchoz ért és semmi másra nincs kiképezve, illetve gyakran belefásul a látottakba. Így ahhoz, hogy megfelelőképpen visszailleszkedhessen a társadalomba, nem ritka, hogy segítségre lehet szüksége. Nem pedig arra, hogy félredobják, átnézzenek rajta, evidensnek vegyék, hogy segített, de most ideje eltűnnie a süllyesztőben. Ez egy bonyolult kérdéskör, és messzire vezethetném el a szálat, de annak örültem, hogy ilyen gondolatok is felmerülnek az animében, persze ellentétes nézőpontból, de mégis felvetik ezeket.

A bosszú és az önzés, kapzsiság, hatalomvágy áll az egyik oldalán a mérlegnek, de ezeket is már nem egy sorozat taglalta. Ismét az történik, hogy szép-szép, de nem új. Ennek ellenére örvendetes a téma. Szóval ne aggódjatok, gyertek közelebb, van itt látnivaló!

Az emberiség egyik legerősebb fegyvere a remény. „Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!” – zárja le Madách az egyik legkiválóbb művet, amit valaha olvastam. Valóban, egyedül az ember képes arra, hogy még akkor is felvegye valami, valaki ellen a harcot, amikor látszólagosan semmi esélye sincs. Persze ennek többféle megvalósulási formája is létezik, mert akadnak, akik az imák erejében, vannak, akik a szavakéban és megint mások, akik a tettekben hisznek leginkább. Ikoma ezt a küzdeni akarást testesíti meg, mert akkor sem teszi le a lantot, amikor már csak egy keze marad, és tökéletesen esélytelennek tűnik. Ez is egyébként jó példa a fent felvetett témakörre, mert nem az a hős katona, aki teljes vértben, kilőhetetlenül az első sorban száguld egy géppuskával, hanem aki fegyvertelenül is megpróbál mindent megtenni a győzelemért, illetve a védelemért. Emellett természetesen nem elhanyagolható az sem, hogy az igazán gyengékért is kell valamit tenni, bár érdemes mérlegelni, hogy hány életért mennyi katonát áldozunk fel. Mondhatnátok, hogy ez nem tartozik ide, de én úgy gondolom, hogy igenis benne van a sorozatban ez a kritikai felhang is. Ugyanis vannak pillanatok, amikor Mumei úgy nyilatkozik meg, ahogy Biba tanította neki és lenézi a gyengébbeket, de ezzel párhuzamosan bizonyos szempontból igazat is szól, mert – bár az emberségünket fontos megőrizni még a háborúban is – nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy más a prioritás egy olyan helyzetben, ahol a túlélés a cél. Itt azokra a jelenetekre gondolok elsősorban, ahol Mumei viselkedését erős kritika éri azok felől, akiket megvédeni igyekszik. Gyakori hiba lehet, hogy a kisebbeket úgy próbáljuk megvédeni a valóságtól, hogy illúziókba ringatjuk őket, ami egyébként később olyan konfliktushoz is vezethet a személyiségükben, amelyet nem biztos, hogy képesek sérülések nélkül feldolgozni.

Fent már utaltam rá, hogy a kabanéknek létezik egy black smoke (Kuro Keburi = 黒けぶり = fekete füst) formája is, legalábbis így hivatkoznak rá elsőként a műben. Az eredeti, japán nyelven ezt később így nevezik: yuugou guntai (融合群体 = kolónia fúzió). Mely nem más, mint egy központi lény által megalkotott hatalmas mennyiségű testekből (kabane = holttest) álló kolosszális kabane. Hogy pontosan hogyan jön létre, arról némi információt nyerhetünk a sorozat végén, amely így sejteti, hogy ismét egy emberi kreációról van szó (legalábbis félek tőle, hogy ilyesmi lesz a slusszpoén). Annyi biztos, hogy Mumei ugyan meglepődik azon, hogy a black smoke belsejében egy olyan kabane tartózkodik, amely irányítja az össze többit, azonban tisztában van vele, hogy elég azt kiiktatnia a fenyegetés megsemmisítése érdekében.

Az utolsó típusa a kabanéknek igazából nem függő. Mumei egy yuugou guntai-já alakul át, amikor a fekete vérből nagyobb mennyiséget kap, de Ikoma egy másik típusú OP lénnyé változik, amely engem elsősorban Magnetora emlékeztetett az X-menből. Biztosan kapunk majd magyarázatot arra, amely részben következik a fém kabanék fém magjából, hogy miért is tesz szert ilyen furcsa képességre a fiú. Illetve remélhetőleg azt is meg fogjuk tudni, hogy a nőknél miért van más hatása az anyagnak. Szóval maradt kérdőjel rendesen, de annyi azért kiderül, hogy ezek sem újak a nap alatt és valószínűleg mindent mesterségesen alkotott meg valaki. Fegyverként könnyedén alkalmazhatóak, és a Guyver-Magneto Ikoma bebizonyítja nekünk, hogy szelídíteni is lehet ezt a hatalmas erőt.

Szeretettel várok ötleteket arra vonatkozóan, hogy ez milyen típusú anime akar lenni. Ugye a környezetvédelmi téma is lehet, meg a levegőben van a tudomány és a kísérletek veszélyei is. Aztán a kollektív öntudat is felmerül, mint lehetőség, ha a black smoke-ra gondolunk. Meg ugye a feudális társadalomkritika, a gyengébbek védelme, a háború és a bosszú kérdésköre, a remény, amelyről már beszéltem. Hömpölyög az ötlet-áradat, de itt most leállnék a találgatással. Írjátok meg, hogy Nektek mit jelent az anime.

A Kabaneri of the Iron Fortress első évadjának (tuti folytatják, hidd el, de addig is decemberben kapunk KÉT compilation filmet is) tehát ez a központi témája, amelyet megpróbál boncolgatni. Vagy a remény erősebb, vagy a bosszú, de az is lehet, hogy erre a kérdésre nincs igazán jó válasz, mert a kettő akár meg is férhet egymás mellett. Simán véghezvihetünk két egymással ellentétes célt is, nemde? Jó, rendben, közben ezrek halnak meg az egyik ügy érdekében, de azok valószínűleg elpusztulnának a másikon dolgozva is. Járkálhatunk olyan utakon, amellyel egymást akadályozzuk akkor is, ha éppen az összefogás volna fontosabb egy közös ellenség érdekében. De az az emberiség eszmeiségével totálisan ellentétes volna, nem?

Sokadjára emelem ki azt, hogy ez nem egy rossz anime, a maga nemében teljesen kiváló, de arról sem szeretnék megfeledkezni, hogy ez egy összegyúrt, designer sorozat. Miként a Pindur Pandúrokban (bocs), ebben is van minden, ami jó. Teljesen véletlen, hogy a fent említett nyitószám, valamint a záró akkordok alatt (Aimer × chelly ninelie) felvillanó képek közt vörös pillangókat látunk, és a vörös pókliliomot (átalakulás szimbólum, lásd Tokyo Ghoul) is könnyedén kiszúrjuk.

Tetsuro Araki rendezte a művet, akinek a neve olyan animékel kapcsolatban csenghet ismerősen, mint az Attack on Titan (meglepődtetek?), a Guilty Crown, a Death Note, a Black Lagoon és a Sword Art Online… – Impresszív, nemde? A karakterdizájn sem akárkié, Haruhiko Mikimoto már bizonyított a Tytaniaban és a Macross 7-ben is. A zenéjét Hiroyuki Sawano (Blue Exorcist-ok, Guilty Crown, Attack on Titan, The Seven Deadly Sins, Kill la Kill) követte el, a dalokról pedig már korábban megemlékeztem.
Ezután nem is lepődik meg senki annyira, hogy miért is mutogatok folyamatosan arra a bizonyos titános műre, ugye?

Ilyenkor következik a végére az a rész, amikor elmondom, hogy ajánlom-e és miért. Szerintem, akinek sikerült átrágnia magát a cikkemen, melyet igencsak bő lére eresztettem, rájöhetett, hogy felemásak az érzéseim a művel kapcsolatban. Egyrészt tagadhatatlanok az érdemei és igazán jól összeállított animéről van szó, melyet annak rendje, s módja szerint el is kapott rendesen a hype-vonat. Pont emiatt lesz kettős ez az ajánló/kritikai is. Hiszem beletettek mindent, ami szükségeltetik egy zseniálisan megtervezett történethez, hozzá igazán príma zenét és animációt kaptunk, sőt még a folytatás szaga is benne van a levegőben. Ergo simán ideírhatnám, hogy ajánlom, nézzétek, 10/10, hajrá, várjuk a folytatást (BRÉKING NYÚZ: eltolták kb. egy évvel az Attack on Titan 2. évadja miatt, így 2018-ig úgy tűnik, várnunk kell). Illetve, nem tagadom, hogy meg is fogom nézni a második évadot, mert kíváncsivá tett a Kabaneri of the Iron Fortress. Emellett azonban nem tudtam nem észrevenni a rengeteg hasonlóságot más művekkel (ráadásul a rendező saját animéjéről is szó van), így a kreativitást le kell pontoznom. Az élvezeti értékéből nyilván nem von le, de nálam ez egy sarkalatos pont, ezért húztam le a Tokyo Ghoul Root Alphat és a Btooom!-ot is, mert hiányoltam belőlük az újdonság varázsát. Persze, miután rengeteg sorozatot megnéztem, mondhatnátok, hogy viszonylag nehéz volna újat mutatni. De erre meg azt mondom, hogy ott a Psycho-Pass, ami megütötte a mércémet.

Így arra a döntésre jutottam, hogy ajánlom, mert kiváló a maga nemében, azonban a műviesség letagadhatatlan, így óva intem azokat, akik igyekeznek elkerülni a mainstream világát. Ez sajnos pont a határmezsgyén mozog, és a penge túl éles, így bizony megvágta az alkotók tappancsát. A folytatás dönt majd a sorsáról. Legyünk optimisták, hogy felfelé ível majd és nem bukik a mélybe.

Smaragd Sárkány