Gondolom, senkit sem lep meg igazán, hogy témánk apropójából olyan műveket citálok elő, melyek amellett, hogy igencsak betegek, iszonyatosan elvontak is. Ezek lehetnek olyanok, melyek fokozatosan változnak aberrálttá, groteszkké, illetve már a Pupánál láthattátok, hogy van, amelyik képes az elejétől fogva olyan hangulatot teremteni, hogy nem tudjátok, hova nézzetek. Nos, a RIN: Daughters of Mnemosyne az első kategóriába esik, egy finoman erotikus beütéssel.

A történet szerint Rin Asōgi egy fiatal, igencsak dekoratív hölgy, aki magánnyomozóként tevékenykedik. Eddig nem is volna különösebben izgalmas a sztori, hiszen egymillió ilyet láttunk már, azonban a lány egy szempontból nagyon is különleges és kiemelkedik embertársai közül: halhatatlan. Ez pedig konkrétan azt jelenti, hogy képtelen meghalni. Gyakorlatilag egyetlen módszer sem létezik, mely örökre képes volna megsemmisíteni a testét. Persze a Highlander, az Ajin és a Baccano!!! óta azért tisztában vagyunk vele, mindig van valamilyen mód, amivel elpusztíthatóak az ilyen erővel rendelkezők. Rin is valahogy úgy változott halhatatlanná, hogy valamikor élete folyamán a Yggdrasil nevű fának gyümölcse, az úgy nevezett Idő Gyümölcs (Time Fruit) a testébe került. Erről pedig köztudott, hogy a nőket ilyen hatalommal ajándékozza meg. A lány valójában inkább idősebb kisasszony, és Mimi nevű társa is osztozik sorsában, csak szegényke jóval fiatalabb testben. Ezeket a kliséket már tényleg ismerjük. A csavar ott van, hogy léteznek olyan férfiak is, akiket megfertőzött az Idő Gyümölcs, ők azonban teljesen más képességre tesznek szert…

Mivel a sorozat rövid, csupán hat darabból áll, és az esetek egymástól némileg különállóak – leszámítva azt, amely a háttérből kibontakozik és fő szállá alakul –, így ezekről csak összefoglalóan emlékeznék meg.

Az első epizódban (Cats Don’t Laugh – A macskák nem nevetnek) főhősünk egy eltűnt macska ügyében nyomoz, mindeközben belebotlik Kōki Maenoba, akit valamiért üldöznek, azonban nem tudja miért, mert elveszítette az emlékezetét.

Aztán a második részben (Angels Don’t Sing – Az angyalok nem énekelnek) megismerhetjük a halhatatlanok kapcsolatát az angyalokkal, azaz a fertőzött férfiakkal. Ebben derül ki, hogy miért ellenpontjuk ez a lénytípus. Mindeközben Rin egy ritka, értékes bélyeget próbál megszerezni.

Ahogy haladunk előre a történekben (Flowers Don’t Shed Tears – A virágok nem ejtenek könnyet) Rin és Kōki egy titokzatos betegség után kénytelen nyomozni, de ez a vállalkozás talán valamelyikük életébe is kerülhet.

Egy újabb ugrással (Ghosts Don’t Scream – A szellemek nem sikítanak) a jövőbe, és Rin-ék egy érdekes problémával szembesülnek. Kōki fia, Teruki Maeno ugyanis egy gyilkosság szemtanúja lesz, azonban az áldozat egy virtuális entitás.

Rin eltűnése után megváltoznak a dolgok, azonban ahogy (Holy Nights Don’t Shine Brightly – A szent fények nem ragyognak fényesen) egyre távolodunk a jelentől, mégis felbukkan a lány. De úgy tűnik, vagy teljesen megváltozott, megtébolyodott, vagy csak elvesztette az emlékezetét.

Rin utolsó küldetésében (And to the Door of the Kingdom… – És a királyság ajtajához…) vagy a mennybe, vagy a pokolba jut el.

Látszólagosan semmi sincs, ami összefogná a sztorikat, leszámítva természetesen a főszereplőket, illetve egyiküknek csupán a leszármazottait. Igen, mert a hat epizód, mint azt már megpróbáltam érzékeltetni, nagyjából 30 éves ugrásokkal halad előre a jövőbe. Ha belegondolunk abba, hogy a főhősnőnk halhatatlan, ez teljesen logikus lépés lesz, és igazán feldobja a cselekményt, mert érezhetjük, mennyire unalmas, hogy újra és újra ugyanazokat a nehézségeket kell legyőznie Rinnek, hiszen természetesen van egy olyan ellenfele, aki hasonló erővel rendelkezik és folyamatosan megpróbálja megsemmisíteni őt. Ezek a harcok, összecsapások persze inkább könnyed színezetet adnak a hangulatnak, és elég ritka, hogy erős hatást gyakorolnának ránk. Az első pillanatban még veszélyesnek tűnik a játék, melyet egymás ellen játszanak, azonban hamar ráébredhetünk, csupán akadályozni képesek egymást, komolyabb kárt nehéz elszenvedniük. Emiatt inkább egy versengés zajlik le, mely a vége felé fog igazán kicsúcsosodni.

Nem véletlen az sem, hogy Rin és Mimi ugyanannak a random alaknak, Kōki Maenonak a leszármazottaival kell együttműködniük, akibe az első részben belebotlanak. De hogy ennek tényleg csak gag jellege van-e, vagy fontos karmikus kapcsolatról van-e szó, azt nem fogom elárulni. Az azonban egyértelmű, hogy valahol a műben szerepe van a karmának. De hogy ez inkább Rin eseteit érinti-e, vagy Mimi és a nő kapcsolatát, netán Laura, a bérgyilkos az, akivel összeköti valami láthatatlan szál, az csupán a végső epizódban derül ki. Vannak véletlenek és vannak szándékos események, és hogy melyik micsoda valójában, az az igazi talány. Egy biztos, hogy a Yggdrasil nevű ősi fa központi szerepet játszik ebben.

Laura csupán egy báb, az igazi ellenpont nem más, mint Apos, akinek az igazi természete nagyon sokáig rejtve marad. Annyit tudunk meg róla korán – és ezzel nem spoilerezek –, hogy egyrészt a bérgyilkos fő megbízója, másrészt valamilyen kapcsolatban van a halhatatlanokkal és főleg az angyalokkal. Kíváncsi volnék, hogy mond-e valakinek valamit a La Fin absolue du monde című film, ha igen, bátran kommenteljétek be a cikkem alá. Nem véletlenül említem meg ezt a művet, mert az angyalok és a halhatatlanok viszonya igencsak hasonló az abban felvázoltakhoz.

El is érkeztünk ahhoz, hogy „az vagy, amit megeszel”. Eddig szándékosan halogattam a témát, de valójában már utaltam is rá. Ez pedig nem más, mint a kapcsolat a férfiak és nők között, akikben gyökeret vertek az Idő Gyümölcsök. Ugyanis részben ellenpontjai egymásnak, részben pedig ellenállhatatlan vonzást éreznek a másik nem iránt. De csupán azokra érvényes ez kiemelkedően, akik e módon fertőzöttek. Ideje konkrétumot is írnom, mert a második epizódban erre fény is derül, így annyira nem számít SPOILER-nek, de azért ideírtam nagy betűkkel, hogy át tudjátok ugrani a következő bekezdést.

Mint már említettem, azok a nők, akikben megtelepszik ez a bizonyos gyümölcs, halhatatlanná válnak. Elpusztíthatatlan a testük, képesek regenerálódni bármiféle sérülésből. Az egyetlen módszer a megsemmisülésükre, ha ezt a bizonyos magot eltávolítják belőlük. Ha férfit érint meg az Yggdrasil fa termése, angyallá változik, amely hasonló tulajdonságokra tesz szert, azzal a különbséggel, hogy képes átalakulni szárnyas, groteszk lénnyé. Kicsit olyasmi, mint mikor a Buffy, the Vampire Slayer-ben a vámpírok átalakulnak, csak itt vannak repülésre alkalmas végtagok is. Ezek a lények tehát inkább ijesztőek, mintsem barátságosak. Ergo totális ellenpontjai a halhatatlanoknak. Azonban van ezen túl egy valami, ami közös bennük. Mégpedig az ellenállhatatlan vágy, amelyet egymás közelében éreznek. A nőkön ugyanis szexuális vonzás lesz úrrá, melyet képtelenek legyőzni, izgatottá válnak, és közelednek a férfiak felé. Ugyanezt tapasztalja az ellentétes nem is, csupán egy másik aspektusból. Részben párosodni kívánnak egymással, részben pedig a hímnemű egyed fel akarja falni a nőstényt, amely viszont nem tud ellenállni a késztetésnek, hogy teljesen az angyal részévé váljon. Ezáltal a nők elpusztulnak, hiszen a gyümölcsöt is bekebelezi az ellentétes nem. Íme, egy gyönyörű szimbólum, mely által új értelmet nyer az angol „eat me” kifejezés. Nem olyan meglepő tehát, hogy a szexuális vágyat újragondolva a tökéletes egyesülés, az átlényegülés és egy magasabb rendű összeolvadás válik a központi témává a műben. Nyilvánvalóan régóta foglalkoztat mindenkit a vonzalom, melyet a két ellentétes nem egymás iránt érez, illetve a reprodukció iránti ellenállhatatlan vágy, mely egyik legősibb ösztönünk. Legjobban így lehet pátosszá emelni a szexuális aktust, illetve az azt követő, eredményező utódnemzést. Minden, ami a Rin: Daughters of Mnemosyne-ben található, ennek metaforája. Ha így próbáljuk szemlélni a világot, illetve a szereplők sorsát, akkor jobban megérthetjük az ugrásokat is az időben. Végtelen „harcról”, „vonzalomról” van szó, mely nagyon régen kezdődött el, és túlmutat a jövőn is. A kortalan gondolat független attól, hogy a háború, a béke, a szamurájok, vagy a virtuális valóság a meghatározó a történelemben. Mindezek csupán árnyalatok, háttérzenék, hangulatfestő elemek az igazi vásznon, mely a vágyra épül, hogy a két nem egyesüljön és fenntartsa a fajt. Csodálatos egyébként az, hogy a látszólagos vallási köntöst (angyalok és ördögök, halhatatlanok és titánok, istenek és halandók) milyen egyszerű lecsupaszítani a mögöttük rejlő igazsággá, mely a nemek közti különbségekből fakad. Emellett pedig képes rámutatni arra is, hogy ezek valójában megfelelnek egymásnak, leszámítva a dominancia-viszonyokat, melyeket az egy- és több isten hitek sulykolnak belénk. Hiszen a rengeteg álarc és társadalmi maszlag mögött ugyanazt akarjuk. Eggyé válni valakivel, hogy kiegészítsük egymást, megszűnjön a hiányérzet, melyet akkor érzünk, ha magányosak vagyunk. Mint már mondottam, ez az egyik legősibb ösztön és ez húzódik a mű magjában. Hiszen a fa is egyfajta szimbólumnak tekinthető, gyümölcsöstül, emlékestül, illetve kollektív öntudatostul.

(SPOILER VÉGE) Nehéz volna tovább elmerülnöm ebben az elemzésben, anélkül, hogy óhatatlanul ne lőném le a fontosabb pontokat. Így inkább összefoglalnám röviden úgy, hogy a sorozatot kezeljük úgy, mint egy szimbólumok által átszőtt varázslatos sci-fi fantasyt, tele horror és erotikus elemekkel. De mindezek nem öncélúak, mindennek megvan a saját szerepe és az utolsó epizódban összeáll a kép mindenki számára. Aki esetlen ismerné a Melody of Obliviont, az találkozhatott ilyesforma ábrázolásával az emberi vágyaknak és alapelveknek. Gyönyörűen groteszk, izgatóan érzéki és megfoghatatlanul komplex, túlmutat azon, amit képesek vagyunk befogadni.

Shigeru Ueda (Tales of Eternia) rendezte a Rint, melynek eredeti címe Mnemosyne -ムネモシュネの娘たち-, azaz Mnemosyne lányai. Ez pedig ugye a görög mitológiára utal, a kilenc múzsára. Az Yggdrasil pedig az északi hiedelmekből származó csodálatos fa, amely összeköti a kilenc világot. A karakterdizájnt és az animációt ezúttal Mitsuru Ishiharanak (Fullmetal Alchemist: The Movie, Sorcerer Hunters, Steamboy, Kite Liberator) köszönhetjük meg, hiszen fantasztikus látvánnyal ajándékozott meg bennünket. A zene Takayuki Negishi (Ghost Talker’s Daydream) munkája, de a zseniális főcím-, illetve záróakkord a Galneryustól (Rainbow – Nisha Rokubō no Shichinin, Hunter × Hunter) hallható.

Ezt a művet csak olyanoknak tudom ajánlani, akik képesek átlátni az ecchin és megpillantani a mélyebb mondanivalóakt. Ehhez pedig nem kevés nyitottság szükségeltetik. Egyike a legjobb, szimbólumokkal teletűzdelt animéknek, melyben egyszerre van jelen a horror és az erotika. Nem beszélve az ellenállhatatlan vágyról, amely űz bennünket, hogy átöleljünk egy nőt és jól…megyegyük…

 

Értékelés: 10/10

Smaragd Sárkány