Dario Argento neve remélhetőleg minden horror-rajongónak ismerősen cseng. Nem véletlen ez, hiszen korai filmjei (konkrétan eme műve) indokán gyakran, mint „Az olasz Hitchcock”-ot emlegetik. Már az 1960-es években rengeteg ismert mozgóképhez írt forgatókönyvet (Tonino Cervi: Ezer pofon ajándékba, Sergio Leone: Volt egyszer egy vadnyugat, Don Taylor, Italo Zingarelli: Ötszemélyes hadsereg), de rendezőként csak 1970-ben debütált, pont ezzel az alkotásával. A The Bird with the Crystal Plumage egyik jelenetének láttán annyira kiakadt az egyik producer, hogy majdnem menesztette a mestert, azonban szerencsére a titkárnője iszonyatosan rémisztőnek találta azt, és így megmenekülhetett a kirúgástól.

Egy amerikai író, Sam Dalmas éjszaka az utcán sétálva furcsa esemény szemtanúja lesz, ezért kíváncsiságtól hajtva közelebb merészkedik a művészeti galériához, ahol egy fekete esőkabátos alak éppen megkésel egy fiatal hölgyet. Próbál a segítségére sietni, de csapdába esik az üvegajtók között. Szerencséjére a nő, Monica Ranieri, aki a galéria tulajdonosának a felesége, életben marad a súlyos sérülések ellenére is. Sam azonban kénytelen továbbra is Olaszországban maradni, hiszen Ő az egyetlen, aki látta a gyilkost, így a rendőrség elkobozza útlevelét.

Elsőre – érthetően – kiakad, de ahogy az emlékeit újra és újra kénytelen felidézni, rájön, hogy valami nem stimmelt a képpel, amit látott. Egyre kíváncsibb lesz az igazságra, és úgy dönt, maga is nyomozásba kezd. Tudomására jut, hogy Monica nem az első áldozat volt, hanem sorozatgyilkosságok ügyében nyomoznak. Író lévén könnyedén kiszúrja a nyomokat, melyet követnie kell, azonban ez korántsem veszélytelen.

A főszereplő, Tony Musante (1968 – The Detective, 1984 – The Pope of Greenwich Village, 1985 – Bűnvadászok) tökéletesen alakítja a mindenlébenkanál férfit, aki kreatívabban próbálja felgöngyölíteni az ügyet, mint az egész olasz rendőrség együttvéve. Természetesen nem kötik olyan szabályok, amely egy átlag zsarut megbéklyóznak, gondolok itt arra, hogy sokkal könnyebben merül el az alvilágban, hogy információhoz jusson, hiszen nem tűnik nyomozónak. Barátnőjét, szeretőjét a filmben Suzy Kendall (1967 – To Sir, with Love) kissé középszerű színészi játéka egészíti ki, de valljuk be, nem sok mindent kellett csinálnia. Egyértelműen az író az egyetlen, akire érdemes odafigyelni. És ezzel azért nincs gond, mert mindenki más csak mellékszereplőnek minősül.

A rendező, Dario Argento korai munkái úgy nevezett giallok (olaszul: sárga). A detektívregényeket, thrillereket, gyilkosságot felgöngyölítő történeteket régebben sárga, papírkötéses kiadásban árulták. A ponyvairodalom ezzel „bélyegezte” meg az olyan témájú alkotásokat, melyeket például Agatha Christie is írt. Innen származik az elnevezés, és ezért nem is meglepő, hogy csupán a főszereplő személyisége van részletesen kifejtve, az Ő játékára kell koncentrálnunk. Mindez annak érdekében, hogy véletlenül se tudjuk kitalálni, melyik karakter viselkedik annyira gyanúsan, hogy biztosak lehessünk a gyilkos, a tettes kilétében. Ez pedig zseniálisan megvalósul a Kristálytollú madárban. Fenomenális, ahogy az első filmes mester fent tudja tartani a feszültséget a kezdő gyilkossági kísérlettől egészen az utolsó, sokkoló pillanatig. Névjegyei már ebben az alkotásban is megjelennek, hiszen Dario Argento fekete kesztyűs keze (a gyilkosé) kihagyhatatlan kelléke műveinek. Márpedig ezzel is elég szépen sikerül neki elterelni figyelmünket, mert például ilyen vizuális információkból sem tudunk a tettes kilétére következtetni. Talán ezekből érezhető, miért vontak párhuzamot közte és Hitchcock között.

Az olasz mester már a The Bird with the Crystal Plumage-ben is hihetetlenül jól bánik a kamera beállításokkal, a fény-árnyék játékával, a színek megválasztásával, valamint zenei aláfestéssel. Különlegesen odafigyelt mindig is ezekre, sosem aprózta el, ha valami konkrétumra volt szüksége, az optimális választás mellett döntött. Így nem is annyira meglepő, hogy a zeneszerző óriás, Ennio Morricone munkáját hallhatjuk a film alatt.

A Kristálytollú madár Dario Argento Állat trilógiájának kezdő darabja is − szintén érdekes jegye a rendezőnek, hogy szeret trilógiákban gondolkodni, és ezeket általában motívumok, nem feltétlenül a történet kapcsolja össze. A másik két darab a The Cat O’ Nine Tails és a Four Flies on Grey Velvet.

A filmet olyanoknak ajánlom, akik szeretik a véresebb krimiket, mert alapműnek számít azok között. Természetesen érdemes a trilógiával is próbát tenni, hiszen nincs összefüggő történet, így akár más sorrendben, illetve külön-külön is fogyaszthatóak.

Értékelés: 9/10

Smaragd Sárkány

Állat trilógia II.: The Cat O’ Nine Tails

Állat trilógia III.: Four Flies on Grey Velvet