A hét eleji Kriptozoológia cikkből már megismerkedhettetek a gevaudani fenavaddal. Többen jeleztétek azonban, hogy tudomásotok van egy filmről, mely éppen a bestia történetét dolgozza fel. Ez a film pedig a 2001-es Farkasok szövetsége.

Ahogy az a Kriptozoológia cikkben is írva vagyon, számos elképzelés, variáció létezik a gevaudani szörnyeteg eredetére, habár némelyik egy kicsit vadabb képzelőerőt igényel a többinél. Az egyik, talán mérsékeltebben elszállt álláspont szerint a szörny támadásainak hátterében valamilyen emberi megfontolás, értelem áll. Léteznek beszámolók olyan találkozásokról a fenevaddal, amikor a lényt egy ember társaságában látták – ez még elsőre nem lenne érdekes, hiszen az áldozatok áldozattá válásához szükséges volt, hogy a szörny legalább egy bizonyos ideig közeli kontaktust létesítsen egy emberi lénnyel – illetve, hogy az az ember valamilyen módon befolyásolni, irányítani tudta a szörnyeteg viselkedését. Röviden, a szörnyet beidomították a gyilkolásra. Arra viszont, hogy kinek és miért állt érdekében közel száz falusi meggyilkolása, a legendák nem adnak választ.

Stéphane Cabel forgatókönyvíró egy igazán eredeti és szellemes háttér-történetet fundált ki, mely épp a megfelelő arányban tartalmazza az eredeti legenda esszenciáját és vegyíti azt az írói képzelettel, létrehozva így egy új legendát, mely éppen eléggé hihető még ahhoz, hogy fenntartsa a szkeptikusabb beállítottságú nézők érdeklődését, de elég misztikus is, hogy megborzongasson. Tehát ami a sztori magját illeti, nem lehet okunk panaszra. Azonban mint tudjuk, az ördög a részletekben lakozik, és valljuk be, akadnak megkérdőjelezhető írói döntések a forgatókönyvben.

Az európai filmek többségére – a produkciót jegyző nemzettől függetlenül – jellemző egy sajátos íz, mely hiányzik az amerikai alkotásokból. Nem igazán tudom megfogni, megfogalmazni mi ez, de jóformán az első képsorok alapján meg lehet állapítani egy filmről, hogy amerikai, vagy az Egyesült Államokon kívüli alkotók keze munkáját dicséri-e, függetlenül a rá fordított büdzsétől. A Farkasok szövetsége egy sajátos kivételt képvisel a fenti szabály alól: annak ellenére, hogy az utolsó betűig francia alkotásról beszélünk, az európai íz valahogy elmarad. Vannak olyanok, akiknél ez pozitívum lenne, számomra viszont kissé csalódást keltő nüánsz. Hogy a rá fordított 200 millió frankos költségvetés teszi-e, nem tudom megmondani, de a Farkasok szövetsége simán elmenne, mondjuk az Álmosvölgy legendája franciahoni változatának. És valóban, Tim Burton 1999-es alkotása (természetesen nem a meglehetősen gyengécske, 2013-ban indult sorozatra gondoltam) több szempontból is rokonítható a Christophe Gans által rendezett francia filmhez. Túl azon, hogy osztoznak a misztikus és mégis történelmi gyökerű témán, egyezik a kor és a relatíve magas költségvetés, a két film hangulata és esetenkénti elvontsága is rokon jegyeket mutat.

Ami véleményem szerint a Farkasok szövetségének legnagyobb hibája, az az indiános szál. Ha eltekintünk attól, hogy Mark Dacascos szerepeltetése  – mint indián – erősen épít az európaiak azon téveszméjére, hogy az átlagos indiánok kinézete igencsak emlékeztet túlszolizott olasz színészekére, még akkor is kilóg a lóláb. Hihetetlen, milyen elterjedt volt a keleti harcművészetek beható ismerete a 18. századi Franciaországban a falusi martalócok körében és a tengeren túli félnomád törzseknél. A verekedős jelenetek ugyan jól koreografáltak, de olyan benyomást keltenek, mintha a derék alkotók egyszerre akartak volna tisztelegni az Utolsó Mohikán és mondjuk Jackie Chan életműve előtt. Kissé abszurd, nem a jó értelemben.

Amúgy a film többi alkotóeleme rendben van: eltalált karakterek, kiváló színészek – különösen érdekes egy Vincent Cassel kaliberű felső A kategóriás színészt Mark Dacascosszal egy filmben látni -, logikus és könnyen követhető, mégsem túl szájbarágós történetvezetés, a kor standardjainak megfelelő vizuális trükkök. Ha már a vizuális trükköknél tartunk a gevaudani fenevad kinézetére és animálására sem lehet panasz, a szörnyeteg igencsak vérszomjasra és félelmetesre sikeredett, elég hűen igazodik a valódi beszámolókhoz. Christophe Gans nem spórolt a füstfolyadékkal sem, ezáltal rejtélyes és baljós hangulatot kölcsönöz a dél-francia – amúgy jobbára stúdióbelsőre cserélt – tájnak. Egyébiránt Gans nevéhez fűződik a Silent Hill című horror-játék remek megfilmesítése is, ahol a füstgépek csúcsra járatása alapkövetelménynek számított ugyebár.

Negatívumként írható fel talán még az indokolatlanul hosszú, közel két és félórás játékidő, mely különösen a film vége felé kezdi éreztetni hatását. Valahogy úgy éreztem, hogy éppen ott bicsaklott meg a film addig szépen építkező íve, ahol a nagy finálénak, leszámolásnak kellett volna jönnie. A történet szempontjából ugyan ez egy logikus és érthető belassulás volt, de a felém, mint néző felé közvetített élmények nem igazán tett jót. Ahogy az sem, hogy egy kis odafigyeléssel elég hamar rá lehet jönni, hogy ki is áll az egész hercehurca hátterében, ami pedig a finálé csattanóját vágja haza. De persze a mennyország a lelki szegényeké: nem gondolkodni, kombinálni kell, hanem nézni a filmet.

A farkasok szövetsége minden fanyalgásom ellenére – mely afféle szakmai ártalom – egy kifejezetten élvezetes, odafigyeléssel és sok befektetett energiával és – nem utolsó sorban – pénzzel elkészített kalandfilm. Egy estére remek kikapcsolódást kínál még a horror szerelmeseinek is. Az a néhány idegesítő kis nüánsz, amivel együtt kell élnünk? Egye fene, ha mostantól csak ilyen minőségű filmeket vetítenének a mozikban lehet, sűrűbben látogatnám a filmszínházakat sok hasonszőrű fanyalgóval együtt.

Értékelés: 8/10

Gabblack