A héten a magyar horrorportálok közül elsőként tőlünk olvashattatok kritikát a The Conjuring várva várt második részéről, rovatunkban pedig – ahogyan azt már megszokhattátok – a filmet megihlető eseményeknek járunk utána. Az enfieldi poltergeist az Egyesült Királyság egyik leghíresebb és legtöbbet vitatott parajelenség-sorozata, amely majdnem négy évtized elteltével is megosztja a közvéleményt.

Mivel a jelenség rendkívül nagy sajtóvisszhangot kapott a rengeteg, nem ritkán ellentmondásos beszámoló és dokumentumfilm információi alapján embert próbáló feladat összegezni a történteket, anélkül, hogy az olvasónak ne kisregény terjedelmével bíró irományon kelljen átrágnia magát. Hogy ezt elkerüljük, igyekszem minél lényegretörőbben ismertetni az eseményeket, hogy mellette a különféle magyarázatok és fontos információk megemlítésére is jusson idő.

A poltergeist-észleléseket az különbözteti meg a “hagyományos” kísértetjárásoktól, hogy utóbbi egy adott helyhez kötött, és megléte viszonylag állandónak mondható, míg előbbi inkább egy rövidebb ideig fennálló, egy bizonyos egyénhez kapcsolódó jelenségsorozat. Történetünk helyszíne egy, az észak-londoni Enfieldben (a kíváncsibbak kedvéért a Green Streeten), található ház, ahol a megözvegyült Peggy Hodgson neveli egyedül négy gyermekét. Az addig átlagos módon élő család életét gyökerestül felforgatta egy olyan eseményláncolat, amelynek első szemét keresve 1977. nyaráig kell visszamennünk az időben. Augusztus 30-án az akkor 11 éves Janet furcsa jelenségről (nevezetesen arról, hogy az ágy magától mozogni kezd) számol be anyjának, aki természetesen nem veszi komolyan a gyermek történetét, mindaddig, amíg másnap maga is hasonlóan bizarr jelenségeket kezd el megtapasztalni.

A pánik hamar úrrá lesz a családanyán, aki a szomszédokat, később pedig a rendőröket hívja segítségül, akik átvizsgálva a házat, nem találnak bűncselekményre utaló nyomokat, így megpróbálják meggyőzni a riadt asszonyt és gyermekeit, hogy térjenek vissza otthonukba. Megemlítendő, hogy az egyik intézkedő rendőrnő, Carolyn Heeps később írásba foglalva is tanúsítja, hogy a házban valami tényleg nincs rendjén, mivel önmaguktól mozgó tárgyakat vélt látni. A hatóságok érthető módon tehetetlenek, a család pedig az elkövetkező időkben újabb furcsa jelenségeket tapasztal. A forgatókönyvszerűen egyre jobban elfajuló események (maguktól mozgó, repülő, vagy épp felforrósodó tárgyak) hatására szeptember 4-én Peggy a Daily Mirror nevű laphoz fordul, akik egy fotóst (Graham Morris) és egy riportert (Douglas Bence) küldenek a házba. A két férfi hasonló jelenségekről számol be, Morris szemét majdnem kiüti egy felé repülő legokocka, az idő elteltével pedig beszáll a nyomozásba a parajelenségek kutatására szakosodó Society for Psychical Research (SPR) képviseletében Maurice Grosse is.

Szeptember 10-én a komoly szaktekintéllyel bíró Daily Mirror címlapon hozza le Hodgsonék vesszőfutását, aminek hatására a történetből országos hírű szenzáció lesz, kíváncsiskodó emberek látogatnak a lakásba, hogy maguk is részesei legyenek a parajelenségeknek. A felhajtás közepette egyre gyarapszik a kétkedők tábora is, akik szerint az egész hátterében csupán a gyerekek által jól megtervezett csínysorozatról van szó, sőt, egyes lapok még pénzt is ajánlanak, egy beismerő vallomásért cserébe. Egyre többen kezdik Maurice Grosse elfogulatlanságát kétségbevonni, annak magánéleti problémáit felhánytorgatva, Grosse ugyanis egy évvel a történtek előtt veszíti el lányát egy balesetben, így a szkeptikusok szerint a paranormális jelenségek bizonyítása egyféle lelki békét eredményezett volna nála. Időközben egyre világosabbá válik, hogy a tovább durvuló helyzet (maguktól lángra kapó tárgyak, meghibásodó elektronikai berendezések) epicentruma Janet lehet, hiszen a jelenségek túlnyomó része a lány jelenlétében volt megfigyelhető.

1977 decemberén tetőzik az őrület, Janetről ekkor már olyan hírek keringenek, hogy képes a teleportációra és a telekinézésire, ekkortájt készül a híres fotósorozat, amin a lány kirepül az ágyból, állítása szerint egy ismeretlen erőtől mozgatva. A lány állítólagos lebegését illetően több szemtanú is jelentkezik, akik azt állítják, az ablakon át látták azt. A fotó hitelessége körül fellángol a vita, akkoriban jóval nehezebb volt manipulálni a képeket, így két opció marad: vagy Janet akrobatikus elemekkel tarkított mutatványt produkált, vagy a kép mögött álló sztori valódi. Szakértők és kevésbé hozzáértők is kezdik elemezgetni biológiai és fizikai törvények figyelembe vételével a képeket (sőt, vannak, akik reprodukálni is igyekeznek azokat), természetesen különböző konklúziókkal, így egyértelmű döntés nem születik. A jelenlévők szerint ekkortájt nem ritka, hogy a lányt erős szerekkel kell szedálni több-kevesebb sikerrel.

A helyzet kicsúcsosodásaként, többek megdöbbenésére Janet epizódszerűen egy mély férfihangon kezd el beszélni. A lányból a néhai Bill Wilkins beszél, aki 72 évesen a házban hunyt el. Janet olyan részleteket is tud a férfi életéről, amit csak azok ismerhettek, akik a férfival kapcsolatban álltak, a szkeptikusok szerint persze Janet bárhol kihallgathatta a szomszédokat, akik Billről beszélhettek. Ettől még nem oldódott meg a rejtély, hogy miként tud egy 11 éves lány ilyen hangot kipréselni magából, mindezt anélkül, hogy erőlködés jeleit mutatná, vagy később berekedjen. Az akkorra már össznépivé váló szellemvadászathoz segítségül hívják az országos hírnévvel rendelkező hasbeszélőt, Ray Alent is.

Ray megállapítja, hogy a lány az úgynevezett álhangszalagok segítségével is produkálhatta a hangokat, de emellett nem voksolt egyértelműen. Az ügyben nyomozó Maurice Grosse és Janet/Bill párbeszédét meghallgathatjátok itt:

1978-ban a család elutazik otthonról, a házat pedig Peggy testvérére bízzák, aki egy állítólagos kísértetjelenség megtapasztalása után nem hajlandó többet a házba tenni a lábát. Janetet pszichiáterek és más orvosok is egyaránt megvizsgálják, de semmilyen rendellenességet nem találnak nála, 1978 szeptemberétől pedig a jelenségek alábbhagynak, majd megszűnnek. Később Janet elismerte, hogy a jelenségek egy részét ő és testvérei produkálták kezdetben, hogy teszteljék az őket vizsgálók éberségét. Ezt leszámítva a Hodgson család tagjai kitartanak amellett, hogy történetük valódi volt. A filmben látottakkal ellentétben, a Warren házaspár csupán felszínes módon vett részt a hónapokig tartó nyomozásban. Egyértelmű, megcáfolhatatlan magyarázatot azóta sem sikerült senkinek találni, rovatunk szellemiségéhez hűen én sem fogok állást foglalni, ellenben felsorolásképp nézzük, milyen verziók a legnépszerűbbek:

a, A történet teljes mértékig igaz: A parajelenségek valódiak voltak, egy ismeretlen entitás zaklatta a Hodgson családot

b, A történet kitaláció: Jól megtervezett, előre felépített átverés-sorozatról van szó, amelyben néhány gyerek bolondot csinált egy egész országból.

c, A történet igaz, de nem úgy, ahogyan sokan gondolják: A történteket egy általunk eddig ismeretlen jelenség(ek) felelős, amely kihatással volt a gyerekekre és környezetükre egyaránt.

Mindenki a saját világnézetnék megfelelően levonhatja a következtetést és összeállíthatja a történteket illetően, azonban bármi is az igazság az enfieldi poltergeisttel kapcsolatban, a Hodgson család története beírta magát a parajelenség-kutatás nagykönyvébe.

(Absvrd)

Értékelés

Film: 8,5/10

Háttértörténet: 7/10

A The Conjuring 2 (Démonok között 2) című filmről szóló cikkünket elolvashatjátok az alábbi linken ITT