A Warner Bros. és New Line Cinema ítészei ugyan már 2014. novemberében, majd 2015 októberben szerette volna bemutatni a folytatást az „addig mérjük, míg érzékelhető a paranormális aktivitás”- elve alapján. Végül idén júniusára csúszott, de befutott a Warren házaspár második menete a szellemekkel, ráadásul a híres enfieldi poltergeisttel, vagy ahogy itt említik az enfieldi amityville! Csak hogy tobzódjanak azok a címek, utalások.

1977 augusztusában, a londoni Enfield kerület Green street 284-es szám alatt, Peggy Hodgson négy gyermek egyedül álló anyukájaként természetfeletti dolgokat kezdett észlelni (hamarosan, állandó rovatunk az Igaz történet alapján témája lesz, itt most csak röviden szerepel – szerk.). Először csak tárgyak mozdultak el, később viszont már a gyerekeket érte „támadás” álmukban. Az egyik éjszakai poltergeist aktivitás után kihívták a rendőrséget, és ekkor a két konstábler maga is a tanújává vált, hogy a fotel magától közlekedik. Mivel törvénysértés nem történt, így tehetetlenek voltak. Megígérték Peggynek, hogy ha kell írásban is tanúsítják amit láttak, de forduljanak az egyházhoz, ez már az ő hatáskörük.

Ezek után persze a média is felfigyelt az eseményekre, s bár elfogadható bizonyítékot nem sikerült készíteni (vitatható fotósorozat a középső lány levitációjáról; felvétel egy eltorzított hangról; fényképész beszámolója egy legó kockáról, ami először lebegett, majd az arcának vágódott), viszont a történések egyre inkább egyetlen személyhez volt köthető, Janet Hodgons-hoz. Így nyert bizonyságot, hogy nem szellemjárásról, hanem poltergeist jelenségről beszélünk (szkeptikusok pedig hoax-ot kiáltottak) A legnagyobb hívük Maurice Grosse lett, aki maga is átélt a múltban paranormális tevékenységet. Ő volt az egyetlen, aki mindvégig hitelt adott a családnak, nem feltételezte, hogy csak a pénz, illetve lakáscsere miatt találják ki Hodgonsék az egészet, az ő kedvéért tett látogatást a Warren házaspár is.

Az első egy óra, tehát szóról szóra követi az igazi történéseket. Nincs sok sallang, mellébeszélés, hívek a dokumentált sztorihoz, persze nagyjátékfilm berkein belül maradva és a sokkeffekteket alkalmazva. Ami pluszt már ekkor is kapunk, az Warrenék saját kálváriája, ami picit sutba is dobja az első részt, már ami Lorraine állapotát illeti. Az utolsó húsz percig a dokumentum értékű narratíva pro és kontra megfogja osztani a közönséget, és nem csak a túltolt és fárasztó ijesztgetések sorjázása miatt, hanem mert okkal feltételezik a történet nélküliséget. Viszont a végére jön az abszolút fikció, a forgatókönyv írás leleményessége (na azért nem!) és helyre rakja a dolgokat, amolyan kisiskolás módon.

James Wan visszautasította az „életet megváltoztató” összeget, amit a Halálos Iram 8. részéért kapott volna, és inkább ezt választotta. Konvencionális rendezőként semmi merészet nem húz, a klasszikus vonalat viszi tovább, azt az utat járja amit az első részben kitaposott, bónuszként hozzácsapva az Insidious filmekből ismert testentúli nyomozást és humort. Az operatőr csere nem ártott a látványvilágnak, a vágás nélküli jelenetek és az áramló, sikló, lélegző kameramozgás is csúcsra jár. Szemfüles nézőknek még egy easter egg-et is elsóznak !spoiler*!

Összesítve elmondható, hogy a korhangulat és hitelesség maximális. Viszont a filmélmény egyszeri és negatív értelemben megismételhetetlen. Moziban nézve megijedsz és így kevésbé tűnik hosszúnak a két óra húsz perces játékidő.

Az Intercomnak amúgy maximális respect a hangulatért – plusz köszönet a képekért! Ugyanis a film negatív hőse egy blaszfém apáca! Na, belőle négy is flangált a mozi előterében illetve bent a teremben, és aki nem figyelt, azt bizony hátulról elkapták… 🙂

Értékelés: 7/10

Miskei

*A Warren házaspár nappalijában, a könyvespolcon nagybetűkkel ott van a démon neve!

Másodvéleméy!!

A horrorfilmek között előkelő helyet foglalnak el a kísértettörténetek. Ez azon kategóriája kedvenc műfajunknak, ahol nem az hozza ránk a frászt, hogy kit hogyan öltek meg, milyen szörnyeteg terrorizálja  a várost az éjszaka leple alatt. A szellem históriák az egyik legősibb ösztönünkre, a megijedésre hatnak. Nem fogunk napokig rettegni a gonosztól, aki a filmvásznon megjelent, pusztán abban a pillanatban, mikor feltűnt, ám ennek ellenére abban a másodpercben tényleg megfagy a vér az ereinkben. A másik dolog, amiért az embereket vonzzák szellemek, hogy ők nem testtel rendelkező lények, akik elől, ha ügyes vagy, el tudsz futni. A kísértetek mindig ott vannak, ahol mi, nem lehet elbújni előlük, nem reteszelheted el az ajtót, hogy ne jussanak be. Ők az ágyunk alatt megbújó szörnyek, a viharban megjelenő sötét alakok, akiktől gyermekként mindannyian rettegtünk. Véleményem szerint James Wan most már lassan franchise-zá bővülő sikerszériája ezért ilyen sikeres, hiszen tényleg képes minket a pillanat erejéig megijeszteni, előhozni belőlünk ezt a mélyen, gyerekkorunk óta bennünk lappangó érzést. Nincs ez másképp a széria legújabb darabjában sem, melyben a Warren házaspár egy másik híres esetét, az enfield-i kopogtatószellem történetét dolgozzák fel.

Az előző részhez hasonlóan ez az alkotás is két szálról indul, amely persze a film közepén egybefonódik: külön bepillantást nyerhetünk az egyre jobban rettegő Warren házaspár életébe, melyben egyre több a félelem, főleg a legutóbbi, amityville-I eset óta, valamint megismerhetjük a Hodgson családot, aktuális szellemünk legújabb áldozatát. A színészi munka zseniális, az előző részhez hasonlóan. Warren-ékon teljesen érződik az elhivatottság és az egymáshoz kötődés, az a szerelem és bizalom amely jellemzi őket. Hodsgon-éktól ki kell emelni a Janetet alakító Madison Wolf-ot. A 13 éves kislánynak nehéz dolga volt, hiszen egyszerre kellett eljátszania az ijedt, a többiek szeretetére vágyó kisiskolást és a testét megszálló gonosz és sátáni öregembert. Mindez tökéletesen sikerült neki, már-már az Ördögűző egyes jelenetei ugrottak be játéka alapján.

Sajnos a család többi karaktere nincs teljesen kidolgozva, bár a játékidő végessége miatt ez majdnem teljesen lehetetlen is lenne, ennek ellenére, habár a film elején némelyikük jelentősebb szerepet kap, a film végére elhalványulnak, már-már statisztai szerepbe süllyednek. Hasonló szerepbe kerül sajnos maga az egyik főgonosz is, kinek sorsáról sajnos végül nem tudunk meg semmit. Hasonlóan a gonosz démon ördögi terve sem teljesen világos, ennek ellenére tény, hogy baromira ijesztő és rémálmaimban kísérteni fog. Egy ideig nem megyek apácák közé, az biztos… A film remek vizuális látványt nyújt, a maszkosok is kitettek magukért, a szellemek rémisztőek, ráadásul érdemes moziban megnézni az alkotást, hiszen a hirtelen hangeffektusok kiijesztik belőlünk a lelket is. Maga a történetvezetés is remek, fordulatos, és bár tudni lehet, hova halad a történet, nem lehetünk teljesen biztosak a végkifejletben.

Összességében méltó folytatása az előző résznek, és habár mozibarát a film, tehát nem folyik benne indokolatlanul sok vér, ezzel lehetővé téve, hogy blockbusterré emelkedjen a mű, egy igazán emlékezetes horrorfilmre sikeredett. Amiért viszont az alkotás belopta magát a szívem az érdekes módon a stáblista. Miközben pörögnek a nevek, egyszerre láthatjuk a fimlbeli és az eredeti eseményekről készült képeket, amik az enfieldi esetkor készültek, mintegy összehasonlításként. Ezek hátborzongatóak voltak, akárcsak a stáblista alatt játszott hangfelvétel, melyben “elvileg” az eredeti beszélgetés játszódik le a paranormális kutatók és a szellem között, és ami miatt felállt a hátamon a szőr. Hogy mindez valódi vagy hamisítvány persze azt mindenki döntse el maga, az viszont tény, hogy a film rendkívül szórakoztató lett.

Értékelés: 9/10

Kele-man