Új-Zéland időről időre óriási lökést képes adni a vérben tocsogós műfajnak. És hogy mivel lehet még megfejelni egy alapjáraton is trancsírozós filmet? A metálzene üdvözítő morajlásával. S ha ez a két elem összeáll, akkor törhet bárki a világra, szem nem marad szárazon. A vizuális effektek, kompozíciók és rövidfilmek lelkes “katonája”, Jason Lei Howden (Hobbit, Bosszúállók, Prometheus) manapság divatos módon a forgatókönyv mellett a direktori székbe is ült, hogy saját vízióját filmre vigye. Ebből született valami érdekes, nem túl mély, de figyelemre méltó egyveleg.

A történet középpontjában a saját életérzésre rálelő Brodie áll, aki új impulzusokra talál a helyi lemezbolt bútordarabjában, Zakk-ben. A két srác fémtestvériségbe tömörül, és így tengetik napjaikat, magasról tojva a világra és a követelményekre. Az idillt azonban két dolog is veszélyezteti. Az egyik, hogy Brodie-ra rátalál egy aranyos lány, aki egyre inkább megkedveli főhősünket, illetve az, hogy egy általuk eszméletlenül imádott zenész elátkozott dalára bukkannak. Ettől fogva minden megváltozik. Nyomukba ered egy mindenre képes, öldöklős szekta, akiknek egy bazinagy tervük van: a bolygón életre kelteni egy még “bazinagyobb” démont. Ehhez pedig szükségük van az írásra, ugyanis a dal ereje megkérdőjelezhetetlen. Brodie, Zakk és néhány kocka együtt zenélnek egy garázsban, amikor előkerülnek a papírok és megnyílik a pokoli kapu: a környezetükben lévők az akkordok hatására nem saját magukat adják és csökken a kisugárzásuk. Igazi hentelős móka kerekedik a félreértésekből, a megszállt embereken vakló átjutásból és a lezser párbeszédek garantálják, hogy jót mulat az érdeklődő.

A forgatókönyv elsőre tűnhet egyszerűnek, de nem igazán a komplexitásán múlik egy démon-megszállós trancsírfilm sikere, sokkal inkább a karakterek elfogadhatóságán, a speciális effekteken és ha humorosra veszik a figurát – mint jelen esetben – akkor a gegek minőségét figyelembe véve lehet teljesebb képet alkotni róla. Ami a Deathgasm erőssége, az egyrészt a párbeszédek nem túl erőltetett megoldása, a zenei betétek és az abszurditásba hajló emberi reakciók, hiszen egy kifordult világban a nem megszállt emberek sem feltétlenül viselkednek ésszerűen. És nem csupán a világot megmenteni kíváló szereplőknél jellemző ez, hanem például a saját szőnyegüket a vértől betegesen óvó szektások, vagy épp a démonizált karakterek hosszú sorát is ide számíthatjuk. Hozzáadva a tipikusan helyi kameraszögeket, a beállításokat, a vágások sokszínűségét egy egészen ütős és kliséktől mentes 86 perces játékidőben lesz részünk.

Nagyon fülbemászó a film soundtrackje, és az is átadhatja magát a hangulatnak, aki egyébként a közelébe nem menne hasonszőrű zenéknek. Kihagyhatatlan részei a teljes képnek maguk a színészek. Nagyon biztosan hozzák ki magukból azt az alakítást, amitől a néző később is említésre méltónak tartja majd a filmet. No és persze muszáj megemlékezni a blőd, de mégis hatásos poénokról, amik vagy magukból a karakterekből adódnak, vagy a konkrét helyzet és annak felismerése taszítja a karaktereket mulatságos helyzetekbe.

Tökéletesen visszaadja azt a korabeli gore hangulatot, amitől még érdemes átrágni magunkat tucatnyi hulladék filmen, hogy egy ilyen kincsre rálelhessünk. Megéri a pénzét.

Értékelés: 6.5/10

Plendil