Habár Quentin Tarantino Aljas nyolcas című filmje nem sorolható egyértelműen a horrorfilmek csoportjába, a zseniális rendező szerkesztőségünk egyik nagy kedvence, így örömmel elevenítem fel legújabb műve kapcsán friss, mozis emlékeimet. Persze ne legyenek kétségeink, amikor a cselekmény úgy kívánja, repkednek bőségesen a golyók, hullanak a szereplők, fröcsög a néző arcába a finom, friss agyvelő.

A nagy sikerű Django után Quentin ismételten westernbe vágta fejszéjét, amely az előzetes tervekkel ellentétben egy teljesen új történetet mutat be. John (Kurt Russell) egy Red Rock nevű városka felé tart foglyával, Daisyvel (Jennifer Jason Leigh), amikor a véletlen melléjük sodorja a fejvadász Warrent (Samuel L. Jackson), valamint a kisváros leendő seriffjét, Christ (Walton Goggins). A nagy négyesnek végül a cudar időjárás miatt egy kis fogadóban kell megszállnia, ahol már díszes társaság várja őket. Akad itt hallgatag Michael Madsen, nagyszájú, de annál szórakoztatóbb Tim Roth, valamint egy mexikói és egy veterán katona. A különböző karakterek önmagukban is remek helyzetet teremtenek, ám ezt még megfejeli a történet azzal, hogy a csapatban akad olyan személy (vagy személyek), aki valamilyen rejtélyes oknál fogva ki akarja szabadítani Daisyt és ehhez John testén át vezet az út.

Egyértelműen két részre osztható a film, hiszen a lassú felvezetés után megkapjuk a kőkemény Tarantino-stílust annak minden velejárójával. Az eleje néhol már-már bántóan vontatott, cselekményszegény, a szereplők párbeszédei pedig hol szándékosan lassúak, hol kevés mondanivalóval bírnak. De aztán eljön, aminek jönnie kell és a bőrszínével önmagában provokatív Warren szenzációsan morbid, de mégis szerethető monológjával beindul a gépezet.

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen karakterközpontú filmhez színészóriások dukáltak, akiket meg is kaptunk. Nekem Tim Roth nagy favorit, de a színészek egytől-egyig megoldották feladatukat. Kurt Russell speciel a Bone Tomahawk forgatásáról ugorhatott be Tarantinóhoz, mert csont ugyanúgy néz ki, mint a kannibálos westernben. Ugyan a 168 perces játékidő a vége felé már picit zavaróan soknak tűnik, a lezárás pedig némiképp csalódás, az utolsó percek nyitva hagyott kérdései még hosszú percekig beszédtémául szolgálhatnak a nézők számára.

Fontos szerepe volt Ennio Morricone zenei aláfestésének is, ráadásul mint azt Tarantino elmondta, a filmet inspiráló, 1982-es Carpenter-horror, a Dolog fel nem használt soundtrackjeit is hallhattuk viszont a Hateful Eightben. De nem csak Morricone az, akit a kritikusok méltattak a film kapcsán, hiszen az egyébként kifejezetten kevés szöveget kapó Jennifer Jason Leigh-t jelölték szinte minden rangosabb díjra, köztük az Oscarra is.

Összességében hangulatos, jó filmet láthatott a nézőkkel teli moziterem, és bár szerintem a légkör elbírt volna kicsit több humort is, amely oldhatta volna a néhol unalmas perceket, alapvetően a második 80 perc remekül sikerült, ami az átlag fölé emelte az Aljas nyolcast.

Értékelés: 6,5/10

IMDb

(Varin)