Tony Scott fimjét nem most néztem meg először, és nem is az aktuális esemény miatt jutott újra eszembe. Teljesen más kapcsán ugrott be Az éhség nekem, amikor a barátaimmal egy premiert (pár nap késéssel) megtekintettünk a tavalyi év vége felé. Nem lőném le az apropóját rögtön, mert akkor nem is voltam igazán biztos a dolgomban, mégis erre a filmre asszociáltam, nem sejtve, hogy miért tettem.

Maga a drámai elemeket felvonultató, erotikus horror Whitley Striebe azonos című novellája alapján készült (melyet egyébként nem olvastam). A központban egy titokzatos nő áll, aki régi szeretőjét megunva újat szemel ki magának, azonban ezt megneszeli a leendő ex, és keresztülhúzza számítását. Ezzel párhuzamosan keveredik bele az eseményekbe egy harmadik szereplő, aki önakaratán kívül a szerelmi háromszög egyik csúcsává válik. Ha ilyen egyszerű volna minden, akkor egy egyszerű romantikus drámáról lenne csupán szó, némi erotikus felhanggal, akkor azonban csak egy lenne a sok ilyen stílusú film között. Hogy mitől is válik egyedibbé a történet? Nos attól, hogy az egészet megfűszerezi egy apróság a szerelmen túl. Éspedig az örök szerelem kérdése.

Főszereplőnk, Miriam (Catherine Deneuve) ugyanis egy vámpírkirálynő, aki szeretőinek – társaságukért és szerelmükért, hűségükért cserébe – örök életet ajándékoz. Ez persze mindenki számára vonzó lehet(ne), leszámítva, hogy korán kiderül, nem minden olyan édes, mint amilyennek tűnik. Aktuális szeretője, John (David Bowie) egy napon rádöbben, hogy szíve választottja másik társat keres magának, és ez azt jelenti, hogy – bár a beígért öröklét egyik részét megtarthatja – fiatalsága pillanatokon belül szertefoszlik, és nem tehet ellene semmit. Kétségbeesésében felkeres egy fiatal gerontológust, Sarah-t (Susan Sarandon), aki aktuálisan gyors öregedéssel kapcsolatos betegséggel (progeria) foglalkozik. Lévén az egyetlen, amely egy vámpírt életben tarthat, az a vér, így rövid portyára indul, azonban rá kell jönnie, hogy ami igazából élteti, az Miriam vére, és arra már hiába vár. Sarah először nem hisz neki, végül mégis felkeresi Johnt, azonban ekkor már nem találja otthon, csak Miriamot. Természetesen Ő lesz az új szerető, és minden kezdődne elölről…

A film stílusa tükrözi a nyolcvanas évek jellegzetességeit. Például a fényképezés és a világítás. Ugyanakkor erősen érződik rajta több kevert stílusjegy. A klasszikus romantikus dráma, az erotikus horror, a klasszikus zenei betétek mellé vegyülő pop- és rock elemek; testvére, Ridley Scott klasszikusát (Blade Runner, 1981) idéző hangulat (a galambok, és az egész ház).

A film aktualitása sajnálatosan David Bowie halála (1947-2016). Zeneileg még sem Őt emelném ki a filmből (bár a Funtime felcsendül néhány másodpercre). Érdekességként inkább a kezdő jelenetet mondanám, hiszen egy Bauhaus koncert Bela Lugosi Is Dead számával indít a film. És az egész filmet átszövi egy dark, goth hangulat, ami számomra varázslatossá, szerethetővé teszi.

A végére hagytam a filmeket, amelyek eszembe juttatták Az éhséget. Az első mindenképpen a Tilda Swinton nevével fémjelzett Halhatatlan szeretők (Only Lovers Left Alive), mely szintén egy gyönyörűen kidolgozott, bár már aspektusból bemutatott vámpírdráma. Olyannyira, hogy Tildát meg is kérdezték róla, hogy kért-e tanácsot David Bowie-tól a szerep eljátszása előtt (nem, nem is merült fel benne sem a párhuzam). Pedig a karakterek nagyon is hasonlítanak egymásra, és az öröklét-kérdés is – bár más szemszögből vizsgálva – központi jellegű. A másik film pedig nem más, mint az immár 5. évadnál tartó American Horror Story – Hotel. Jelenetek egy az egyben visszaköszönnek az első – illetve igazából több – részben is. Lady Gaga countess karaktere egyértelműen Miriamról van mintázva, nem is titkoltan. Aki nem látta még a sorozatot, javaslom, hogy kezdje Az éhséggel, és máris más szemmel nézi az új évadot.

(Smaragd Sárkány)

Értékelés: 6/10

IMDb