Alex Garland író-rendező valami nagyot szeretett volna dobbantani saját filmjével, melyben a címből fakadóan a “gépből” valami olyan entitás válik, amely képes saját döntéseket hozni és emberibbé válik, mint bárki gondolhatná. Bár etimológiailag kimaradt az isten szó, hisz a Deus Ex Machina kifejezésből indítottak, a párhuzam végig erősen érezhető, ahogyan ember és tanítványa lépked a megismerés útján. Roppant erős beharangozókkal indították útjára az alkotást, majd egy évvel a bemutató előtt már teljes energiával építették a reklámozását, ami sikerrel járt. A pozitív kritikák a filmfesztiválokon és a tv spotok meggyőzőnek bizonyultak.

A kicsit a jelenünkből előre rugaszkodott világot láttatják a készítők, és főhősünk, Caleb sikerrel konstatálja, hogy megnyerte a belépőt a paradicsomba. A speciális, világtól elzárt létesítménybe, ahol nagy felfedezések vannak készülőben. Nathannel itt ismerkedik meg. A nehezen megnyíló férfi minden apró porcikája titkokat rejt, ahogyan a komplexum is egy labirintus, mely avatatlan szemek számára csak néhány ajtóból áll. A két férfi folytonos párbeszédei viszik előre a cselekményt egy ideig, és nagyon jó dolog, hogy, hogy számos érdekes gondolat hangzik el, csak éppen rettentően sietve és kevésbé átgondoltan, felületesen érintve mindazt, amire később erősen koncentrálni lehetne az alkotás folyamán. Nagyon erős karakterként jelenik meg Ava, a mesterséges intelligencia, aki egy női testben él és az emberi mivoltról érdeklődik, saját kis bezárt világában. Ez a világ nem csak szó szoros értelemben zárt, hiszen amellett, hogy nem érintkezhet a külvilággal, maga a megismerés folyamata is egy zárt rendszeren halad keresztül.

A film fő mozgatórugója az az elmélkedés, miszerint egy emberi lény mennyire képes érzéseket táplálni egy nem emberi lény iránt és az mennyire képes elsajátítani a “lelki világot”, amikor nyomtatott áramkörökből és prosztetikus alkatrészekből áll mindössze.

A forgatókönyv nagyon jól hegeszti egymáshoz a szereplők sajátosságait a tanulékony gép tenni akarásával és ehhez a rendező instruálásai is rengeteget adtak a kicsi térben játszódó, de közel sem klausztrofóbiás szituációban. A szcénákat teljesen belakták a színészek, remek alakításuk önmagában azért kiált, hogy megnézzük a filmet. Ehhez a kissé túl nagyot fogó párbeszédek illeszthetők, de számomra eléggé nagy hiányérzet volt, hogy nem sikerült egy kicsit még mélyebben beleásni magukat egy-egy elképzelésbe, ugyanis ehhez tényleg minden adott lett volna. A szép fényképezés, az operatőri munka precíz és éles képekkel járult hozzá az egészhez, de van még két olyan terület, amely kifogástalanul működött.

Az egyik, a láthatóan nem horribilis összegből, de szépen összehozott speciális effektek sora, az érezhetően steril környezet kialakítása és az izoláltság kiterjesztésére használt távoli képek keltette érzet, míg a másik a remekül passzoló zenei alaptémák egymásba fonódása volt. Mindez együtt azt jelenti, hogy sci-fi rajongóknak kötelező a megtekintés, de ne riasszon el senkit sem a felhozatal, a legtöbb néző így vagy úgy, de fog benne értéket találni.

Értékelés: 8/10

Plendil