Ruggero Deodato olasz klasszikusa nemcsak a grindhouse éra kiemelkedő alakja, és az első film, ami a “found footage” stílust műfajjá emelte, hanem bérelt helye van az emberiség legmegrázóbb filmjeinek listáján, méghozzá előkelő helyen. Egyszerre lett a snuff moziból művészet és szociodráma Deodato kezei alatt, mégis az elképzelhető leggusztustalanabb képkockákat tárja elénk: a popcorn és üdítő mellé egy doboz Daedalon bekészítése is ajánlott. Alábbiakban szerkesztőségünk tagjai tárják elétek személyes élményeiket, látásmódjukat a film kapcsán, illetve rengeteg extrával és érdekességgel is szolgálhatunk a kannibálok világából.

DeerWoman: A Cannibal Holocaust zsenialitása és végzete ugyanabban a tulajdonságában rejlik: grafikus képsorai mögé rejti mondanivalóját. Persze a korszak sajátossága, hogy próbáltak minél jobban rálicitálni az előzőleg bemutatott borzalmakra, ezzel a vérre kiéhezett nézőknek egyre nagyobb dózist biztosítva a sokkoló tettekből. Deodatonak ez remekül sikerült, hiszen minden idők egyik legbrutálisabb filmje gördült ki kezei alól. Nevezhetjük ezt öncélúnak is, de szerintem enélkül közelében sem lenne a kult státusznak, hiába a velős tanulság a sok vér és bél mögött. Sok rajongót feláldozott azonban a sokkolni vágyás miatt: egy film kedvéért egyetlen állatnak sem szabadott volna elpusztulnia. Értéke mégis az, hogy mesterien szembeállítja a nyugati “civilizált” és a zöld pokolban élő “primitív” társadalmat, mellette lesújtó kritikával illetve a médiát. Mindezt leheletnyi humorral oldotta, ami emészthetőbbé teszi a legmegrázóbb képsorokat is. Lehet, hogy nem tudatosan, de mesteri érzékkel olvasztotta egésszé a karakteres zenét, a különböző felvételek sorát egy nem lineáris történetvezetéssel, és megdöbbentően élethű trükkökkel és maszkokkal. Bár nem egy könnyű film, és én is csak pár évente nézem meg, szerintem megérdemli, hogy kiemeljük a kannibálos zsánerfilmek sorából egy képzeletbeli horror piedesztálra emelve sok másik klasszikus mellé.  Az már csak egy plusz irónia, ami az egyik interjúban hallható a film kapcsán: Deodato a National Geographic csapatába vágyott profi filmesnek. Bár a téma akár stílszerű is lehetne a csatornára, de az NG az utolsó, ami az embereknek valaha is eszébe fog jutni a neve hallatán…

Zoo_Lee: Ruggero Deodato műve érdekes falat. Nagyon sokáig halogattam a megtekintését, mígnem ráébredtem, hogy több éves horroros pályafutásom alatt már valószínűleg sokkal több, lélekgyilkosabb filmen is átrágtam magam, a Cannibal Holocaustot pedig pusztán alapműveltség szempontjából pótolnom kellene. A sejtésem végül beigazolódott – a film hatása közel sem volt olyan elborzasztó vagy nyomasztó, mint az azóta megjelent gorefesztek és torture pornók nagy része, ez azonban nem változtat a több mint harminc éves film erején, és ellentmondásos, megosztó természetén. Elvileg adott az igen velős mondanivaló a természetben élő, ősi hagyományokat követő kannibál törzsek és a civilizált, ám a film során még a bennszülötteknél is állatiasabb, brutálisabb tetteket elkövető filmesek összehasonlításáról, a civilizáció álszentségéről és romlottságáról. A film azonban olyan mélységekbe tör az ábrázolt erőszak és gusztustalanság terén, hogy a néző szinte szem elől téveszti a mondanivalót, és csak a látottakon képes szörnyülködni (vagy beállítottságtól függően élvezkedni). A nemi erőszaktól a csonkításon és emberevésen túl széles a skála, az i-re a pontot pedig a filmre vett valódi állatgyilkosságok teszik fel. A készítők egyszerűen átléptek egy olyan határt, amelyet követően ugyan beszélhetnek mélyebb jelentésekről, a film forgatásának, forgalmazásának, marketingjének részletei egyértelművé teszik, hogy mindez csak sokadik tényező volt a kőkemény exploitation, a puszta sokkolás céljából lefilmezett brutalitás mellett. Számomra ez a film egy egyszeri érdekesség – ékes bizonyítéka annak, hogy meddig képes elmenni egy csapat filmes a bevétel, a népszerűség érdekében. Néhány héttel a megtekintés után már nem maradt meg belőle több, csak néhány különösen sokkoló jelenet emléke.

Kele-man: Izgatottan vágtam neki a film megtekintéséhez, hiszen az a tény, hogy egy alkotás be van tiltva, rögtön elindítja a nyáltermelésemet. Ennek ellenére nagyon vegyes érzésekkel álltam fel a stáblista alatt, hiszen nem tudtam eldönteni, most nagyon szeressem, vagy nagyon utáljam Ruggero Deodato művét. Ami minden embert megfog benne, azok a kegyetlen képsorok, ahol teljes egészében láthatjuk, hogy valakit megerőszakolnak, feldarabolnak, a fejéből egy darabot levágnak vagy épp a férfiasságától szabadítják meg, arra ugyanis úgysem lesz a későbbiekben szüksége. Ezek bemutatása zseniális, a speciális effektusok vetekednek Tom Savini munkásságával, sőt, véleményem szerint ennél lélegzetelállítóbb munkával még nem találkoztam. Ezt mi sem bizonyítja, hogy a rendezőt 10 napra börtönbe zárták, hiszen azt hitték, valóban megölik a színészeket a képsorokon.  Azonban a film minden más lényeges elemben csődöt mond. A színészi játék nem a legtökéletesebb, a látvány csak egy esőerdő. Túl sok zene nincs a műben, ám a fő taktusok hangulatosak, kár hogy ezeket a vidám dallamokat olyan jelenetek alatt is bejátsszák, mint mikor egy törzsre rágyújtják a kunyhójukat, vagy amikor egy hölgyet megerőszakolnak majd szétdarabolnak. Maga a történet érdekesen van felépítve, ugyanis a film két részre osztható, és a második rész tulajdonképpen az előzménye az elsőnek. Mindezzel még nem lenne baj, ha a két rész nem lenne teljesen független, ráadásul az egyik rész szereplői a másikban meg sem jelennek. Ám ami a legrosszabb a műben, hogy maguk a brutális jelenetek teljesen öncélúak, és a legtöbbjüknek semmi szerepe nincs a történet előremozdításában. Az a szerepük mindössze, hogy a film realista, sőt naturalista legyen, hiszen tényleg semmit nem takar el. Viszont ez a naturalizmus olyan jelenetekben jelenik meg, aminek semmi lényege nincs a történet szempontjából, mint mikor például felvágnak egy teknőst, vagy mikor egy úriember az egyik törzsből megbünteti asszonyát, mert megcsalta, egy sárgolyóval meg egy hegyes bottal (ne akarjátok tudni hogyan). Véleményem szerint a film ezen csúszik el, hogy túlságosan is arra koncentrált, hogy brutális és erőszakos legyen, és nem az izgalmas és változatos sztorira. Kár érte.

eyescream: Tisztán emlékszem, hogy anno még középsuliban (amikor még ugye szinte alig volt net) kézről-kézre járt a film egy karcos CD-n, mint valami illegálisnak számító, baromi ritka old-skool cucc, mi pedig többnyire csak ámultunk-bámultunk a jelenetek explicit brutalitásán, és hogy mennyire durva és sokkoló ez az egész! Most, több mint 15 évvel később újra megnézve a found footage műfaj első, nem hivatalos hírnökének képkockái ugyanúgy zsigerig hatolnak, mint első alkalommal – persze ezúttal már tudtam mire számítsak, nem ért meglepetésként. A média szenzációhajhász attitűdjét bemutató mozik manapság ugyan a könyökünkön jönnek ki, viszont abban az időben (1980) ez merész újdonságként hatott, akárcsak a (ultra)civilizált fehér ember vs. primitív őslakosság kontrasztja, melyből aztán a film végén mindenki levonhatja a sajnos mai napig fennálló, szomorú erkölcsi tanulságot a la homo sapiens! Hibátlanul felépített dramaturgiája, valamint a dzsungel atmoszférikus hangulatával és persze a néha közbevetett intermezzókkal keltett ál-dokumentalista (értsd: hatásvadászba menő) sokkolás a mai napig megállja helyét, szóval, ha esetleg valakinek még kimaradt, annak érdemes pótolnia! Zenei aláfestése pedig hátborzongatóan briliáns…

Miskei: Maga a hangulat, az időutazás, amit már az első másodpercek remegő totálja, a néha-néha belógó hidroplán szárnyával produkál, aláfestve Riz Ortolani über olasz taktusaival és az operatőr néha teljesen indokolatlan varióival, könnyeket csal száraz szemembe. Csak ugye itt nem Banános Joe csónakázik be, hogy kiosszon egy-két vállcsapást, hanem a Cinecittá titkolt fejezetének egy darabjáról van szó. Mint grafikus borzalom áradat (szándékosan nem használom a műfaji horror kifejezést) működik, sokkol és a mondanivalót sem vélem az alkotók utólagos belemagyarázásának. Viszont! Az állatok teljesen felesleges, valamiféle művészeti oltáron való feláldozását nem tartom semmilyen szinten indokoltnak. Persze mondhatnám, hogy Deodatoban egy próféta veszett el, hiszen a modern dokumentumfilmezésben bevett szokás az állatok gond nélküli leölése, lásd Bear Grylls túlélései (főleg az abszolút idevágó Mississippi kalandja), ám ettől függetlenül itt csak a hírhedtség öregbítését szolgálja. Így viszont a média felé megfogalmazott kritikát (pl. rape scene – karóba húzásmotívum), a mondo filmek beállított kegyetlenkedéseit elitélő filozófiát teljességgel aláássa, ergo Deodato saját magát köpi szemen. Viszont az olasz habitusról mindent elárul, hogy a kortársak megnézték, és egy ültő helyükben ordítottak fel: ilyet én is akarok csinálni – fuckin’ Blair Witch! Mellesleg érdemes megnézni, hogy a kamera a valósághűség nevében, a keményebb akcióknál remeg, ugrál, de mégis minden látszik (khm, Hollywood?) Szóval a maga nemében nem csak kuriózumként tekintek rá, hanem szeretem is, csak vannak olyan képsorai, aminek ebben a snuff formában nem szabadott volna megtörténnie, szerintem ezek nélkül is beszélnék róla.

Plendil: A film értékei jóval túlmutatnak a konkrét celluloid halmon, amit annak idején Deodato és társai rögzítettek. Egész egyszerűen jókor volt jó időben. Hová lehet fokozni egy horrorról írt összegzést, amit szinte mindenki látott, vagy hallott róla, esetleg beszéltek róla épp akkor, amikor feljött a szó ezen műfajról? A Cannibal Holocaust megkerülhetetlen darabja lett a rettegős filmek skálájának, legalábbis a hazai viszonylatokat nézve mindenképp. Nagyon kicsi voltam, amikor – szülői felügyelettel – láthattam egy agyonnézett VHS kazettán, és a brutalitást javarészt fel sem fogtam még, de azt éreztem, hogy ez egy nyomasztó alkotás, amiről később, serdülő és felnőtt koromban oly sokszor hallottam, ahogy mások vagy rettegve, esetleg dicsőséggel telve beszéltek: megnézték a filmet. Ez nem lehet véletlen és az sem, hogy generációkat áthidaló erővel ég az emberek retinájába a maroknyi csapat krónikája, amiből kiderül, mi történik azzal, aki nem tiszteli a környezetét. Van abban igazság, amit az előttem említettek kollégák. Bár van célja és üzenete a véres és kegyetlen snitteknek, ezek rendre olyan erővel támadják le a nézőt, hogy végül ez marad meg a fejekben. Persze nem beszélhetünk egy kifogástalan műről, sőt, amennyire nyers húst esznek a helyi lakosok, annyira nyers maga az ábrázolás és a beállítások jó része is, de ennek részben van létjogosultsága, hiszen azt “látjuk”, amit az áldozatok is. Maga az áldozatteremtő kultúra pellengérre állítása talán az egyik legjobb dolog ebben a műben. Filmtechnikailag azonban semmi áttörő sincs benne és a színészek sem erőltették meg magukat túlságosan. Mindezektől függetlenül, ahogyan az elején írtam: jókor volt jó helyen és olyan kulcspozíciót foglalhat el a zsánermozik terén, amit ember el nem vehet tőle.

psycho_zsofi: A Cannibal Holocaust tökéletesen alkalmas arra, hogy megtekintése után magába roskadjon az ember és feltegye magának a kérdést, mi a fene is volt az, ami az elmúlt másfél órában lepörgött a szeme előtt. Nem kisebb kérdést feszeget, mint hogy hol hűzódik az emberi kegyetlenség társadalmilag elfogadott határa. Hiszen kegyetlen dolog megenni a rivális törzs tagjait, de legalább fair küzdelem zajlik közöttük. Ezzel szemben az idegen kultúra addig ismeretlen eszközei félelemmel vegyes tisztelettel töltik el a “vadembereket”, amit kihasználni nemcsak nem kevésbé kegyetlen, de egyenesen kifejezetten elítélendő. Hogy mi az, még ami a naturalista jeleneteknél is jobban gyomorba vág? Nos, a film egy cséphadaró sebességével osztogatja vériszamos pofonjait. Jut belőle mindenkinek: a társadalomnak, a média döntéshozóinak, a szenzációhajhász riportereknek és bizony, nekünk is. Mert leginkább mi, a nézők szabjuk meg, mi az, amit még hajlandóak vagyunk legyűrni a torkunkon és mi az, amitől már spontán hányva fakadunk és megdobáljuk a maradék popcornnal a mozivásznat. Mégis azt javaslom, ne égessük el a szalagot, inkább vegyük elő időről időre, emlékeztetve magunkat mondanivalója örökérvényűségére.

Fixxer: A Cannibal Holocaust volt sokáig az a film (20 éves koromig), amit azért nem néztem meg, mert a róla olvasott vélemények (Ez “A” legdurvább, legkegyetlenebb film, stb.) miatt mindig tologattam. Amikor végre sorra került, talán az előzetes mítosz miatt nem volt annyira sokkoló, mint amire számítottam, de másodjára megnézve teljesen érthető, hogy miért számít(ott) ez a korában a legerőteljesebb filmnek. Az állatokkal kapcsolatos kegyetlenségek, a naturális emberhalálok, az egész történetet belengő kilátástalanság mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy ezt a filmet csak a legkeményebb horror-rajongóknak ajánljam – de nekik nagyon!

Végül hoztunk pár érdekességet a filmszalagról, amit talán sosem kellett volna megtalálni. Tudtad-e?

• Mikor 1980. február 7-én először Milánóban bemutatták a filmet, az első fogadtatások pozitívak voltak. Miután Sergio Leone megnézte a filmet, írt egy levelet Ruggero Deodatónak, melyben kifejti, hogy szerinte a film második része a realista filmművészet remekműve, sőt annyira reális, hogy bajba fog kerülni miatta az egész világon. Később be is vált a jóslata, ugyanis sokan tényleg elhitték, hogy meghaltak a színészek, és a rendezőt 10 napra börtönbe zárták gyilkosság miatt. Miután sikerült tisztáznia magát, természetesen szabadon engedték.
• A börtönt a kivételes marketingnek is köszönhette: a színészekkel állítólag aláíratott egy szerződést, hogy tűnjenek el egy évre a nyilvánosság elől a bemutató után.
• A film 10 nap alatt 2 millió dollár hasznot hozott.
• Japánban ráadásul ez volt 1983-ban a második legnagyobb bevételt hozó film az  E.T. A földönkívüli (1982) után. A mozik telt házzal játszották.
•  Több országban is betiltották a filmet, Olaszországban még törvényt is hoztak ellene, így el kellett halasztani az amerikai bemutatót. Némely államban egészen 2005-ig nem oldották fel a tilalmat.
• Minden szexjelenetet kétszer forgattak le: egyet ruha nélkül és egyet ruhában, utóbbit az arab országokba küldött kópiákhoz használták fel.
• Abban a jelenetbe, amiben a törzzsel barátkoztak, és a különleges fehér italukat megkóstolhatták, palacsintatésztát ittak.
• A film forgatása során hét állatot öltek meg. Egy ormányos medvét, bár a filmben tévedésből pézsmapatkánynak hívják. Egy teknőst, egy pókot, egy vörösfarkú boát, egy malacot és két mókusmajmot. A filmben csak hat állat elpusztítását láthatjuk, ugyanis a mókusmajom halálát kétszer vették fel és csak az egyik szerepel a filmben. Ez volt az egyetlen része a forgatásnak, amit Deodato megbánt. Az egyik színész szerint az első kisállat áldozat sikolya megátkozta a filmet és a benne résztvevőket is.
• A Yanomamo és a Shamatari is létező Dél-Amerikában élő indián törzs, de egyiket sem ábrázolják hitelesen.
• Az “Utolsó út a pokolba” (The Last Road To Hell) című jelenetben, amiben a filmes stáb előző dokumentumfilmjét mutatják be valódi kivégzéseket mutatnak be, amit Nigériából és Délkelet-Ázsiából szerzett a rendező.
• A házasságtörő nő szerepére nem találtak helyi nőt, így a jelmezekért felelős Lucia Costantini ugrott be. Teljesen beborították sárral, hogy ne tűnjön fel, hogy nem őslakos.
• A Cannibal Holocaustot valóban az amazóniai esőerdőben forgatták, Leticia városában. Ez az erdő közebén található elszigetelt város Kolumbia, Brazília és Peru határán található és csak vízen vagy levegőben közelíthető meg.
• A mozi ikonikus poszterén a karóba húzott faemberek törzsébe tartozó fiatal lány látható. A forgatáson egy rúdra szerelt bicikliülésre ült, a szájában pedig egy kisebb darab balsafából készült rudat tartott, majd meglocsolták némi művérrel. A forgatás alatt szokatlanul nyugodt volt.
• A stábtagok is megdöbbentek azon a jelenségen, ahogy az őslakos viszonyult a majomagy elfogyasztásához. Ott ritka csemegének számít, ezért a statiszta rendkívül vidám és izgatott volt, hogy övé a megtiszteltetés. Kétszer is leforgatták a jelenetet, mindkét agyat jóízűen elfogyasztotta nyersen.
• Az Alant játszó Carl Gabriel Yorke két héttel a forgatás megkezdése után csöppent bele az eseményekbe. Fogalma sem volt róla, hogy milyen filmben és milyen karaktert kell játszania, de a kaland kedvéért vállalta. A cipőmérete alapján választották ki, mert a jelmezeket már megvették az előző színészhez passzintva. Amint megérkezett a helyszínre, rögtön odaállították a láblevágós jelenethez úgy, hogy még a szkriptet sem látta. Amikor a kisállatok kivégzését valóban megtették, félteni kezdte a saját életét is, hiszen ki tudja, megállnak-e állatoknál? Mindig magával hordta az útlevelét, pénzét és a repülőjegyét, bár 45 percre volt a legközelebbi város, így sok esélye nem lett volna a menekülésre.
• Deodatot gyakran vádolták rasszizmussal és erőszakoskodással, de a filmben résztvevő őslakos statiszták intelligens és jól együttműködő résztvevői voltak a filmnek. Tudták, hogy kannibálként ábrázolják őket, de ez része az ősi kultúrájuknak. Amikor felmenőik harcoltak, a győztesek megették a veszteseket. Ez a múltuk része, így kicsit sem tiltakoztak az ábrázolásmód ellen.
• Az olasz producer naponta telefonált Ruggeronak: “Csináld! Csináld! Filmezz tovább! Ölj meg még több embert! Ne aggódj, az üzeneted át fog jönni az embereknek.”

(Források: Wikipédia, The Guardian, Ultrafilm kiadvány extrái)