Az év egyik legkontroverzebb (megosztó erejű) filmjének véleményezése következik. Óriási zsongás előzte meg a bemutatóját, hiszen majd egy évig járta a különböző filmfesztiválokat és elég sok pozitív kritikát kapott a szerencsésektől, akik láthatták. Ezen írásokat követték aztán a lehúzósabb szösszenetek és egyre inkább polarizálódik a vélemény, pedig cseppet sem ilyen egyszerűen jó vagy rossz filmről van szó. David Robert Mitchell valószínűleg ezt akarta elérni és jól kerekítette a dolgokat.

Saját maga írta a szkriptet is, mely egy nagyon magas labda a többi, nyolcvanas évek hangulatába visszamászni kívánó filmnek, ugyanis egy csomó dolog működik benne. De ne rohanjunk ennyire előre. A sztori egy menekülő lánnyal indít, aki őrülten retteg valamitől és kocsiba ül, hogy távol tartsa magától. A vízpartnál viszont beteljesedik a sorsa, és rettentő állapotban virrad rá a reggel. ugrunk kicsit a térben és egy szende, szőke lány kerül a film középpontjába. Jay az a romantikus fajta lány, aki arról álmodik, hogy a kedves és oltalmazó fiúja megad neki mindent, amire vágyik. Eljön az izgató éjszaka, a srác autójának hátsó ülésén, de a szex később nem lesz olyan fenomenális, mint gondolná, sőt, az igazi borzalmak ezután következnek: együttlétük után valami egészen furcsa dolog leselkedik Jay-re és ha nem vigyáz, ez az életébe kerülhet.

Elsőre talán nem tűnik olyan formabontónak, hiszen a Kör, vagy bármelyik másik hasonszőrű alkotás is ezt igyekezett kiaknázni. A témaválasztás mellett viszont még sok lapul a cilinderben és ezek egyike a menekülős és félelemkeltős szituációkba ültetett fiatalkori szexuális gondok bizonyos szintű vázolása. Nincs igazán kibontva, de egyes helyzetek eme problémát vetítik előre, s ezzel párhuzamosan a felnőtté érés komplikációival kézen fogva gyakorolja a társadalmi keretek elfogadott normáinak feszegetését. Mint horrorfilm, sokkal inkább megállja a helyét, s köszönheti mindezt annak, hogy az egyszeri ijesztgetéseket felváltja az állandó feszültségkeltés. Gyakran nem is látni semmi ijesztőt a képernyőn, mégis, a színészi alakítás, a fényképezés és a zene egyvelege garantálja, hogy belénk ivódjon az ideg. Amellett, hogy elsődlegesen a nyolcvanas évek hangulatát idézi, jutott bőven energia arra, hogy olyan klasszikusok egy-egy jelenetét idézze, mint a Halloween vagy épp a szemközti szomszédos snitt, ami legjellemzőbben a Rémálom… első részében volt maradandó.

A szereplők közül legfőképp Maika Monroe alakít nagyot, érzékenységének és rezignáltságának váltakozása is ad egyfajta hullámzást a filmnek és jól kivehetők a csúcspontok is, ami miatt ezen része jól eltalált részletességgel került ábrázolásra. Szintén jók az effektek, bár nem egy vérorgia, de ahol kell, ott látjuk is, ami történik. Nem is lehet másképp, ugyanis Robert Kurtzman nagymester állt személyesen a make-up mögött. Nagyon vonzó még a zenei aláfestés, a Disasterpiece költeményeiből álló soundtrack önmagában is ütős, a képi világgal együtt pedig nagyon hatásos. Mindezt továbbá a szertefoszlott álom, vagyis a züllésnek indult kertváros tövében képzelhetjük el.

Persze nem minden részletében pozitív a kicsengése a filmnek, ugyanis a karakterek többsége felületes és egydimenziós, ráadásul a logikai buktatókat sem sikerült megúszniuk az alkotóknak. Ugyan nem egészen negatívum, de helyenként nehéz összerakni, hogy mi volt a készítők terve, talán csak valami nagyon bizarr véget szerettek volna kreálni és néhol a vágásokkal sem tudtam azonosulni.

Jó film, bár közel sem annyira meghatározó, mint amennyire ajnározzák – kicsit hasonló a helyzete a Babadook-hoz, de az biztos, hogy ritkaság, hogy ilyen mértékű rettegést sikerül az ember agykérgébe eljuttatni. Ehhez pedig csak gratulálni lehet.

Értékelés: 8/10

Plendil