Pár hónappal a bemutatás óta, és a nemrég lezajlott Oscar-gála után picit végre hátradőlhetünk, és alaposabb górcső alá vehetjük a mostani nagyokat. Legjobban talán Christoper Nolan epikus sci-fije, a Csillagok között érdemli meg, hogy kezdeti ámulásunkon túllépve alaposabban kivesézzük.

Cooper (Matthew McConaughey) veterán űrhajósként egy kukoricaföldön tengeti mindennapjait, szeretett gyermekeit nevelgeti, és a nyugalmukat csupán az időnkénti homokviharok, és az olvasószobában történő fura jelenségek törik meg. Egy nap Cooper és lánya, Murphy rábukkannak egy NASA bázisra, ahol megpecsételődik a család sorsa: Coopert leszerződtetik egy emberiséget megmentő utazásra, amiért viszont a családfő olyan árat fog fizetni, amit ép ésszel lehetetlen felfogni.

Christopher Nolan szeretett témája az idővel való játék és történetmesélés, mondhatni, hogy mára szinte a mesterévé vált ennek az igen nehéz műfajnak. Filmjeit rendszerint zseniális történet, pontosan kiszámított dinamika és finom vonalvezetés jellemzi, így gondolhattuk, milyen élményre számíthattunk az Interstellar kapcsán. Arra viszont nem számíthattunk, hogy ennél magasabbra tenni mércét már csak akkor lehet, ha gyökereiben megváltozik a filmnézés jellege.

Tekintsünk el a képi megvalósítástól, hiszen annak ellenére, hogy gyönyörű és precízen kivitelezett beállítások követik egymást, az Interstellar sztoriját technikailag legjobban a zene segíti. A Hans Zimmer szerezte zeneművek már önmagukban olyanok, mint egy ember: szinte érezzük a fúvós hangszerek leheletét, az orgona erős vagy éppen legapróbb rezdüléseit. Páratlan zenét sikerült a film alá komponálni. A rendező igyekezett némiképp újjáéleszteni a 2001: Űrodüsszeia hangulatát, újra megismertetni azt az egyedi varázslatot a mai mozik közönségével. Az eredmény lenyűgöző.

Miről is szól ez a film? Könnyen rámondhatjuk, hogy az emberiség megmentéséről, illetve ezzel a hősi címmel járó könyörtelen magányról, a szörnyű tehetetlenségről, amit szeretteink szomorúságában kell végigélnünk. Talán leginkább arról szól, hogy mit is jelent szülőnek lenni, és milyen áldozatokat képes az ember meghozni, elszenvedni. Ez a film azonban mégis sokkal több. A tudatunk előtt megnyílik egy irdatlan nagy mélység, aminek méreteire nem is maga a tér, hanem az idő világít rá. Az ember, egy csodálatos, és egyedülálló jelenség, a mi saját lelkivilágunk vívódásai is vannak olyan drámaiak és katartikusak, mint egy évmilliók óta működő fekete lyuk. Valóban nagyon giccsesen hangzik mindez, de mesteri módon kerülgetjük az átesést, mint McConaughey a fekete lyukat (ezt muszáj volt).

Természetesen a jól ismert mozis törvény szerint minél nagyobb az epic-faktor egy filmben, annál több logikai bukfencen kell keresztülmennünk, és ez alól az Interstellar sem kivétel. Több apróbb eset közül talán a Terminátorban is előkerült időparadoxon gondolkodtathat el minket, de álljunk meg itt egy picit. Minden science fiction filmbe/könyvbe bele lehet kötni tudományos alapon, és sokszor valóban a hiteltelenség rombolja le a történeteiket. Jelen esetben minden gond nélkül bedobhatjuk a felkészületlen vitázó kedvenc jolly jokerét, a “miért ne?” választ, hiszen mi magunk sem vagyunk tisztában a téridő elméletével, ami azt illeti, nem is olyan rég szentül hittük, hogy a Föld lapos. A Csillagok között egyedi módon tálalja fel nekünk, hogy mégis mi a helyünk ebben az ismeretlenben, és ez az egyedi módszer túlmegy a fizika határain, amikor az egyenletből kihagyhatatlanok az emberi érzelmek.

A végtelen űr felfoghatatlan mérete, vagy az emberi lélek legbensőbb bugyrai. Talán nem is létezik nagyobb távolság, mint ami e két fogalom között vonható, mégis sikerült hidat húzni köztük. Tér és idő fogságba ejt minket, egy olyan fogságba, amit átélni egyaránt annyira fájdalmas, mint amennyire csodálatos is maga az élet, és annak minden rejtélye.

értékelés: 10/10

levyathan