8-10 éves koromban a birtokomba került egy videókazetta (jajj, régi szép idők) amely a vámpírokról szól és amelynek köszönthetem rajongásom az éjszaka lényei iránt. A videóban gyakran mutattak bevágásokat vámpíros filmekből, amikből az egyik Drakula alakítás nagy benyomást tett rám. Néhány évvel később, felnőttebb fejjel egy kis kutatás után rátaláltam erre az alkotásra. Egy 1974-ben bemutatott tv film volt ez, amely a Bram Stoker Drakulája címet kapta, és amely, a regényhez viszonylag hűen mutatja be az erdélyi vérszívó törénetét.

Jonathan Harker, az ifjú angol ingatlanügynök Erdélybe utazik, hogy nyélbe üssön egy üzletet Drakula gróffal (Jack Palance). A gróf azonban, miután meglát egy képet, amin Harker jó barátja, Lucy (Fiona Lewis) látható, és aki kísértetiesen hasonlít Drakula volt feleségére, bezárja kastélyába a fiatal ügynököt, akit később menyasszonyai vámpírrá változtatnak. Miután a vérszívó megérkezett Angliába, elkezdi terrorizálni a lakosságot. Elsődleges célja Lucy vámpírrá változtatása, amit vőlegényének, Arthur-nak (Simon Ward) és annak barátjának, Van Helsing professzornak (Nigel Davenport) kell megakadályoznia. Végül nem járnak sikerrel, és kénytelenek az élőhalottá változott Lucy lelkét felszabadítani egy, a szívén átszúrt karó segítségével. Természetesen Drakula ennek nem örül és bosszúból Harker menyasszonyát, Minát veszi célba. Ha nem sikerül megállítani a vámpírt, akkor Mina örökké vérszívó marad…

A film megnézése után az első gondolatom az volt, hogy nagyon szeretném ezt a filmet szeretni, de van benne néhány olyan baki, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül és ami mindig eszembe fog jutni, ha a filmre gondolok. Az első és legszembetűnőbb hibája a filmnek, hogy nagyon, de nagyon vontatott. Ennek egyik oka a történet lassúsága, sokat tartózkodunk egy helyszínen és azok is nagyon hasonlítanak egymásra. Itt gondolok Drakula kastélyára, Lucyék házára illetve a fogadóra. Ez persze betudható annak, hogy tv filmmel és alacsony költségvetéssel van dolgunk, ám ez amúgy nem látszik meg az alkotáson. Egy másik oka a vontatottságnak a zene hiánya, tényleg vannak jelenetek, amikben semmi hang nem hallható, mert még beszélni sem beszélnek benne. A karakterek a filmben viszonylag ésszerűen viselkednek, kivéve egyszer, amikor rárontanak Drakulára, miközben az megtámadja Minát és végignézik, ahogy megitatja a hölgyet a vérével, majd kisétál. Ami még nem tetszett, az az, hogy a magyar fogadósok nem angolul, hanem oroszul szólítják meg Harkert. Ne feledjük, a 70-es években járunk, szóval lehet, hogy ez egy kis sztereotipizálása volt a keleti blokknak.

Mindezek ellenére nekem piszokul tetszett a film. A cselekmény a szokásos, a regény mentén halad, de ne feledjük, ez üdítőleg hathatott a korban. Ekkor már túl volt az emberiség egy tucatnyi Hammer folytatáson, Drakula már megküzdött Frankenstein szörnyével, sőt még fekete is lett. A kastélyról készült snittek lélegzetelállítóak. Maga a zene, habár kevés alkalommal csendül fel, nagyon emlékezetesre, érzelmesre sikeredett, képes kicsalni a könnyet az ember szeméből. Mindez azért van, mert ez az egyik első azon filmek közül, amelyek Drakula lelki világába is betekintést nyújtanak. Láthatjuk a boldog, szerelmes grófot a feleségével, annak elvesztését, a fájdalmat, mikor meglátja Lucy karóval átszúrt testét. Ez természetesen a színészek érdeme is, fantasztikusan játszák el szerepüket, különösen Jack Palance, aki az egyik kedvenc Drakulámmá vált. A halála is emlékezetes, én tényleg sajnáltam a jó öreg vérszopót.

Összességében véleményem szerint ez egy jó film, az egyik, amelyik elérte, hogy érzelmileg kötődni tudjak Drakulához, és a jó értelemben. Végül is ez a film volt az egyik első, ha nem a legelső, amely bemutatta a vámpírok érzelmi világát, amely Coppola Draculájában csúcsosodott ki, az Interjú a vámpírral illetve a Buffy és Angel sorozatokkal vált közkedveltté és amely a Twilight sorozat lapjain és jeleneteiben korcsosodott el.

Értékelés: 7/10

Kele-man