Több alkalommal is láttam, hogy egy távol-keleti rendező a keze alá dolgozó nyugati színészek és a sajátos ízlésvilág nem passzol igazán. Nem mindig érthető, hogy ennek mi az oka, de létezik ez a problematika. Az más kérdés, hogy Joon-ho Bong rendező ezúttal sem bízott a véletlenre semmit, és olyan színészek javára bízta a munkát, akik régóta vele együtt dolgoznak, illetve egy elég erős forrásanyagból táplálkozik a szkript, ugyanis Jacques Lob “Le Transperceneige” című grafikus novelláját követi nyomon a több, mint két órányi történés.

A közeli jövő világkatasztrófáját szemlélhetjük végig, ugyanis az emberiség megsegítésére használt ballisztikus eszközök annyira lehűtik a hőmérsékletet, hogy állandó fagy tizedeli az emberiséget. Az egyetlen élhető menedék egy állandóan mozgó hipervonat fedélzetén található, amit egy rejtélyes Wilford nevű fickó kreált. A szerelvényre jellemző a társadalmi széttagoltság: míg a mozdonyhoz közel a magas rangúak és az előkelők élnek, addig a legutolsó kocsik az “aljanépet” tartják. A rend szigorú, nincsenek kivételek, sőt, szigorúan tiltott az átjárás. Ezt az alsó közeget jeleníti meg a film első időszaka, és habár nem időz sokat egy-egy karakteren, mégis remek jellemrajzok születnek, hála a nagyszerű színészi munkának. A sok leszegett fővel járó ember közül kimagaslik egy, aki nem tűri tovább ezt a kiszolgáltatottságot, és szavak helyett a tettek mezejére lép. Curtis nem akar hős lenni, mégis az emberekért és főleg a saját maga által átélt szörnyűségek miatt is szerzett csapattá kovácsolja a megfáradt “alsó osztályt”. A sikerükhöz pedig elengedhetetlen egy csavaros eszű úriember, vagyis Namgoong Minsoo, akinek köze volt az ajtók kialakításához és elektronikájához. A lányával csatlakozik a felkelőkhöz és ahogyan változnak a kocsik belső terei, úgy derül fény egyre több és több gaztettre, és hogy mi a valóság a vonat és a túlélni vágyó vezető mögött.

Parádés, ahogyan a színészeket instruálta a rendező, ahogyan az sem meglepő, hogy a teljesen valódi karakterekkel képesek voltak azonosulni a stábtagok. Egy pillanatig nem hagy bennünket magunkra az alkotás és jó pár véresebb jelenet is közbecsúszik az amúgy sem lassú folyású filmben, s mindez rettentően kiegyensúlyozott és nagyon erős atmoszférával megáldott alkotásban. A speciális effektek egész jól néznek ki, főleg a belső terekben. A külső, számítógépes animációk terén azért voltak kicsit gyengének ható képsorok, de döntően nem befolyásolta az érzéseket, amiket keltett maga a mű. Ugyanis keltett nem is keveset, ez az, aminek egyébként Joon-ho Bong nagy mestere. Így volt ez több korábbi próbálkozásánál is, mint a szintén zseniális Gwoemul esetében is, ahol a drámát a családtagokra koncentrálva mutatta be. Jelen helyzetben hasonló a működési elv.

A vágások rendkívül fegyelmezettek és feszesek, ahogyan az operatőri munka ugyancsak ebbe a kategóriába esik. Kellemesen fényképezett részeknek számítanak az egy az egy elleni harcokra kiélezett akciójelenetek is, és bár dél-koreai kötődésű a film főként, több helyen maradtak nyomai a francia abszurd hatásoknak, amik tetten érhetők a jelmezek kivitelezésénél. Kerek, egész történet, ami tele van energiával, dinamizmussal és persze jókora adag feszültséggel, de nem hagyja a nézőt túl sokáig lebegni, hiszen a vonat robog tovább. Lépni kell előre és nem feladni – üzeni a mű, a nézőnek pedig maradandó élménnyé válhat.

Értékelés: 8/10

Plendil