Ahogy látni fogjuk, a Török Star Wars-nak csúfolt alkotás készítőit rohadtul hidegen hagyja, hogy többször is az eredeti (és persze jogvédett!) Csillagok Háborúja trilógiából vágnak bele random jeleneteket a filmjükbe, majd a nyúlások után olyan ártatlan módon folytatják, mintha mi se történt volna! De az a félelmetes, hogy az egész műnek amúgy rohadtul nincs is köze a George Lucas-féle eposzhoz, mert csak egy szerencsétlen, jelmezbálos bunyókban gazdag, olcsó kalandfilm akar lenni, amely garantáltan nem kímélni a rekeszizmokat!

Már a kezdő jelenetben többrendbeli Star Wars-lopásnak lehetünk tanúi, arról nem is beszélve, hogy szovjet és amerikai űrprogrammal kapcsolatos videofelvételeket mutogatnak a film szerves részeként – amire véleményem szerint szintén nem volt engedélyük -, de ez még mind semmi, ugyanis ezek alá még van pofájuk betenni az Indiana Jones témáját! MIIVAAAN?!

Ennyi aljas dolog után végre elkezdődik maga a cselekmény. Murat (török Rambó alias Cüneyt Arkin) és Ali gépük lezuhanása után egy olyan sivatagban kódorognak, ahol hasonló hieroglifákkal teli piramisokat látni, mint a mi Földünkön, mígnem lóháton közlekedő harcos csontvázak támadják be őket. Kézitusa során győzelmet aratnak hőseink, majd lóra pattannak – közben az Indiana Jones főtémája újra a füleinket kísérti!

Nem sokkal később páncélba öltözött teremtmények (vagy talán robotok?) késztetik őket megállásra, majd egy arénaszerű helyre érve újra megküzdenek a csontvázakkal, miközben egy tüskés fejű, maszkos alak gonoszul pofázik nekik valamit. Egy ellenállókkal teli barlangba húzzák meg magukat, ahol a Murat nevű tag hosszasan szemezni kezd a társaság egyetlen nőneműjével. Egy darabig biztonságban érzik magukat, majd fehér textilbe tekert, karmos múmiák és egyéb, nevetségesen kinéző szörnyek törnek elő (vannak pirosak is meg barnák, később pedig szőrmés rémek is csatlakoznak hozzájuk!), és néhány gyerkőcöt legyaknak. A gonosz varázsló vagy uralkodó egy vágókép elejéig elszívja a vérét ezeknek a halottaknak (vagy legalábbis azt próbálják vizuálisan megjeleníteni), akik aztán textilt növesztenek maguk köré a fedetlen sírokban.

Ezen események után Murat sem unatkozik: mindenféle brutális grimaszolás közben sziklákat csapkod meg köveket emelget – nem csoda, hogy a nő ezután erotikusan megmossa a kezét salátával. Haverja, Ali is edzésbe fog, ő tenyérrel csapkodja a talajt, és egy sziklával a lábán sétálgat meg ugrál, s bár nem tudni, hogy pontosan milyen harci képességet erősít, de meg kell hagyni, zseniális!

A két főszereplő aztán elmegy egy helyi csehóba, ami egy röpke pillanatig kísértetiesen hasonlít a Mos Eisley bárra (persze, mert bevágták!), majd olcsó maszkokat viselő török statisztákkal próbálják meg fenntartani a látszatot. Hőseink hamar bunyóba keverednek ezekkel a röhejes figurákkal, majd a gonosz varázsló másodszor is elkapja őket, és megpróbálja erőszakos módon átállítani a sötét oldalra. Ennek érdekében még a barlangi nőt, és annak gyerekét is képes odacipelni. Rekeszizmainkat nem kímélve, ismét csak egy fergeteges bunyó következik a döbbenetesen kinéző monsztrékkal, ezúttal a trónteremben, aminek az a vége, hogy két hősünket kínzásként a földbe temetik. Ezt követően arénában Murat megküzd egy prémes szörnyeteggel, amit a rengeteg szaltózás közepette rongyosra ver, később pedig meglóg a nővel és a gyerekkel.

A hegyekben újabb bunyóba keveredik néhány sisakos ninjával, majd egy szentélyszerű barlangban rátalál egy iszonyú gusztustalanul kinéző kardra és egy dobozba rejtett, arany agyra (!), de mielőtt még magához vehetné az ereklyéket, szembeszáll két, tetőtől-talpig aranyszínű őrrel. Ezután elmegy kiszabadítani barátját, de Ali – pontosabban csak egy másolata – bunyózni kezd vele, sőt ráidéz valami (tök más háttér előtt grimaszoló) majomszerű szörnyet. Miután legyőzi, újabb szörnyek támadnak rá egészen addig, míg végre eljut az uralkodó lakhelyére. Kiszabadítja társát, de a megbabonázott Ali elveszi tőle a kardot és az agyat, majd a varázslónak adja, aki ezen felbuzdulva mindenkit csapdába ejt. Ali bánatában megpróbál kiszabadulni, de egy csapda felrobbantja.

Murat hirtelen felindulásból felolvasztja a kardot és az agyat, az így kapott aranyból pedig kesztyűt és bakancsot önt. Minden eddigieknél látványosabb csata kerekedik, ezúttal az ellenállók vs monszterek a felállás, mindeközben Murat szupernagyokat ugró bakancsában indul megtorolni a barátja halálát. Az útjába kerülő színes múmiák, prémrémek, csontvázak, ninják és robotok legyőzése után – és pár totál indokolatlan Star Wars bevágás közepette – eléri a dárdákat hajigáló uralkodót, akit egy jól irányzott karatés mozdulattal kettéüt. Majd egy Millenium Falcon-hoz igencsak hasonló géppel elhagyja a bolygót.

Egész egyszerűen nem találok szavakat erre a filmre, és szerintem nem csak én vagyok egyedül ezzel. Már maga az egész Star Wars-koncepció filmbe való illesztése egy agyhalott ötlet, mert amit a nagy galaktikus intró után kapunk, az minden, csak nem sci-fi. Illetve lehet, hogy a törökök ilyennek gondolják a tudományos-fantasztikus életérzést, de én abból kösz nem kérek. Ugyan nem próbáltam, de szerintem hasonló élményeket adhat egy durva LSD-trip, mint amit mi ez alatt másfél óra alatt átélünk!

Bazári jelmezekben tomboló szörnyek (csontvázharcos, textilmúmia, sisakos ninja, prémrém vagy más elborult szerzet láttán nekem önkéntelenül is a Super Inframen zseniálisan infantilis kosztümjei jutottak eszembe!) első megjelenéseire azt mondom, hogy teljesen oké, legyen, de amikor tíz perccel később egy teljesen más szituációban megint őket veszik elő, aztán húsz perccel később ismét csak ők támadnak, és így tovább a film végén zajló gigászi küzdelemig, az már nem kicsit röhejes! Akárcsak a forgatókönyv, ami valójában sok random verekedés egymás után, meg néhány baromi trehány módon kivitelezett, időhúzást célzó haszontalan marhaság. Az operatőri munkáról és a vágásról ugyanez elmondható.

A színészeket csak azért nem szidom, mert olyan ebben a produkcióban nem fordult elő, csak maszkokba és kosztümökbe bújtatott szerencsétlen idióták, akik feltehetőleg követték a rendező azon parancsát, miszerint viselkedjenek olyan természetességgel, mint ha fosrészegek lennének egy autistáknak tartott jelmezbálon. Mert az. Az egész másfél óra nem más, mint egy orbitális, vég nélküli jelmezbál, eredményhirdetés és díjazottak nélkül, értem?! Mindenesetre bátor vállalkozás volt elkészíteni, mert biztos nem tudhatták, hogy 20-30 év múlva milyen kiváló alapanyagként szolgálhat majd a haverokkal való iszonyatos berúgások alatt!

Félve jegyzem meg, hogy ezek az állatok (mármint a törökök) 2006-ban kiadtak egy folytatást a teljesen abszurd, The Son of the Man Who Saved the World címmel (törökül egyébként: Dünyayı Kurtaran Adam’ın Oğlu, hátha valaki rajong a kimondhatatlan idegen nyelvekért), ami már egy ideje szintén a gépemen honol, de francia felirattal kissé időigényes lesz átrágnom magamat rajta…

Értékelés: 10/10 (nyilván nem 🙂

eyescream