Előre leszögezem, hogy az új-zélandi filmgyártás, úgy ahogy van, a szívem csücske. Ha pedig azt látom, hogy ebből a régióból horrorkomédia kerül ki, az pláne képes felcsigázni. Így nagyon vártam az adandó alkalmat, hogy leülhessek megnézni Gerard Johnstone író-rendező portékáját. A viszonylag kevés háttérrel rendelkező direktor pedig képes volt áthidalni a műfajok közti szakadékokat, mindezt játszi könnyedséggel. Képtelenség kihagyni egy jelzőt a filmre: bájos. Ezzel pedig könnyedén szerezhet magának rajongótábort egy film, pláne, ha a története is egészen izgalmas.

Azt hiszem, jelen esetben erre sem lehet panasz. Az első szcéna egy rablást mutat be, ahogy két balfék tag igyekszik feltörni egy ATM automatát, de ami lehet, az rosszul sül el. A lány, aki innetől kezdve a középponti figurája a sztorinak – sokszori javítóintézet és pszichiátriai kezelés után házi őrizetet kap. Egy csinos karkötőt a lábára, ami azonnal pittyeg, ha el akarja hagyni a területet. Ez volna talán a legkevesebb “büntetés”, ugyanis hóbortos anyjával és annak szófukar élettársával kell osztoznia a mindennapokon. Kylie amúgy sem átlagos teremtés, szerinte mindenki lúzer és csak vesztegetik az idejét, amit kukoricapehely habzsolással és unalmas tévéműsorok nézésével tölt. Amikor anyja megmagyarázhatatlan jelenségekre lesz figyelmes a pincében, először dilisnek tartja felmenőjét, de aztán vele is megtörténik majdnem ugyanaz: mintha egy másik ember lenne a házba. Ekkor érkezik meg az egyik szomszéd, a túlbuzgó Amos személyében, aki elvállalta a lány ellenőrzését és ritka komolyan veszi a szellemek létét is. Ahogy halad előre a cselekmény, úgy derülnek ki a furcsábbnál furcsább dolgok és ezekhez adagoltan kapjuk folyamatosan a humoros jeleneteket, vagyis sikerült megtalálni a megfelelő receptet.

Ahogy említettem, nagyon egyben van az alkotás, ugyanis a csavaros történet meglepő, helyenként igen véres és visszataszító, sokszor pedig valóban poénos, mégpedig a jellemkomikum legjavát kapja az érdeklődő. Mivel nem a harsány, altáji humorral van dolgunk, érdemes megjegyezni, hogy a visszafogottsága nem feltétlenül nyeri el mindenkinek tetszését, de hajdanán, amikor a mókafilmek kezdték bontogatni a szárnyaikat, gyakran érződött ez a precíz, lassú poénkodás az akkori műveken is és kifejezetten előnyére válik ez a feszült jelenetek feloldásakor jelen alkotásnak is. A színészek szinte lubickolnak szerepükben, főként az anya-lánya kapcsolatot feszegető  Morgana O’Reilly  és  Rima Te Wiata, akik között működik a kémia. Ráadásul valósághűen tükrözik a kicsit a világból is kiábrándult, alsó-középosztálybeli mindennapok emberének reakcióit. Talán a játékidő hossza az egyetlen, amivel vitázni tudnék, ha egy kicsit kevesebb közbülső jelenettel oldották volna meg a helyzeteket, lehetett volna hatásosabb.

Ennek ellenére a kiváló zene, a meglepően tiszta és dinamikus kamerabeállítások, a CGI-t többnyire nélkülöző, vérbő effektek és a világosítás összecsiszolása teszi feledhetetlenné a filmet. Továbbra sem talált tehát fogást a modernkori horrorművészet hanyatlása a helyi “erőkön” és bízom benne, hogy ez így is marad, ráadásul érdemes lesz odafigyelni a stáb következő filmjeire is – akkor is, ha azok már nem feltétlenül a horror műfaját erősítik majd.

Értékelés: 8/10

Plendil