Hosszú ideje evidens volt, hogy az új ötletek közel teljes hiányával küzdő Hollywood előbb utóbb újra a gépezetbe dobja Paul Verhoeven klasszikus Robotzsaruját, és az őszintét megvallva kicsit vártam is ezt az újrázást. Az eredeti egy végtelenül szórakoztató akció-scifi volt, a manapság alapértelmezésnek számító CGI-orgiával és a mozivásznon felvállalható erőszak mennyiségével pedig minden lehetőség megvolt arra, hogy egy még brutálisabb, poénosabb és élvezetesebb verziót kapjunk.

Alex Murphy a detroiti rendőrség járőre, aki forró nyomon halad egy elvetemült fegyverkereskedő letartóztatása, és egyben egy komoly korrupciós hálózat felgöngyölítése felé. Ellenfelei azonban megelégelik lelkiismeretes munkáját, előbb kórházba küldik a társát, majd egy pokolgéppel a saját háza előtt cafatokra robbantják Murphyt. Hősünknek azonban “szerencséje” van, mivel az OmniCorp megavállalat pont ekkor próbál egy kiborgot készíteni, hogy meggyőzzék az amerikai közvéleményt hatalmas halálosztó robotjaik megbízhatóságáról és hasznosságáról, a projekt alapanyagaként pedig Murphyt választják, akinek sokkos állapotú feleségét viszonylag könnyen meggyőzik a robotpáncél kontra teljes lebénulás előnyeivel. Alex több hónapon át tartó, titkos kínai laboratóriumban végzett kísérletek eredményeként elpusztíthatatlan gépemberként tér vissza, az OmniCorp azonban az ígéreteikkel ellentétben komoly agymosásnak is aláveti, hogy ellenkezés nélkül teljesítse az utasításaikat, és a harctéren hiba nélkül szerepeljen. Murphy hatalmas népszerűségnek örvendve tér vissza Detroit utcáira a bűn ellen küzdeni – az OmniCorp vezetői azonban fokozatosan megvonják tőle a szabad döntés lehetőségét, míg végül már közel sem biztos, hogy a borzalmas méreteket öltő bűnözés, vagy az őt birtokló cég jelenti-e a nagyobb veszélyt a város, és Murphy családja számára.

Kezdjük a tényekkel: az új Robotzsaru minden elemében egy korrekt film lett, fantasztikus látvánnyal, tűrhető színészi alakításokkal, relatív jó történettel (megállja a helyét, bár elég kiszámítható), és ha alkalomadtán sor kerül rá, kifejezetten remek akciójelenetekkel. De itt a probléma magja – a film nézése során folyton olyan érzésem támadt, mintha a készítők egész egyszerűen megfeledkeztek volna arról, hogy milyen alapanyagból dolgoztak, vagy még inkább, mintha csak népszerűségi lökésként használták volna a karaktert, hogy növeljék az érdeklődést a film iránt. Az eredeti Robotzsaru ugyanis egy akciófilm volt, amely néha már-már nevetségesen nagy mennyiségű/eltúlzott erőszakot használt, kicsit B-filmbe hajlott át, elejtett néhány kis burkolt kritikát a nagyvállalatok és a politika részére, és ezek összességében tették egy emlékezetes klasszikussá. A remake pedig látványos, korszerűsített és még tovább durvított változatként próbálja eladni magát, pedig valójában messze nem az. Egy kézen meg lehet számolni az emlékezetesebb akciójelenetek számát, míg a pihenőidőben a készítők ököllel tömik le a torkunkon a mélynek szánt mondanivalót a gépek és mesterséges intelligenciák jogairól, a kapzsi nagyvállalatokról, a média ködösítő, kétszínű jellegéről, és még pár elemet, amiket sikerült az Anonymus fórumairól, és más összeesküvés elméletekkel foglalkozó oldalak havi terméséből leszűrni majd felhígítani. Nem arról van szó, hogy ellenemre lenne ez a téma, egyszerűen kezd nevetségessé válni, ahogy ezeket az alapokat lassan agyonhasználják mind játékokban, mind filmekben, a Robotzsarutól pedig végképp nem ilyen filozófiaórát vártam. Mindehhez adódik még rengeteg dráma Murphy, és a helyzettel nehezen megbirkózó családja között, ezzel a szállal sem volt bajom, viszont ahogy egyre dominánsabb és dominánsabb lett, úgy kezdtem egyre inkább értékelni Verhoeven döntését, amikor az eredeti filmben eltitkolta Murphy személyazonosságát, a családját pedig csak visszaemlékezésekben szerepeltette – kevesebb játékidővel ért el ugyanilyen drámai hatást.

A gond nem az, hogy az új Robotzsaru rossz film lenne, kifejezetten lelkiismeretes alkotás, de ehhez a filmhez/történethez ezt a karaktert felhasználni hatalmas mellélövés. Ha úgy ülsz be rá, hogy a klasszikus eredeti hű újrafeldolgozását fogod megnézni, hozzám hasonlóan nagyot fogsz csalódni, ha viszont annak ismerete nélkül – ismerőseim reakcióiból kiindulva még akkor is valószínű, hogy kevesellni fogod az akciót a filozófia/dráma gyorstalpaló mellett.

értékelés: 7/10

Zoo_Lee