Nem titok, hogy nem csak Bollywood másolja a híres amerikai blockbustereket, és készíti el azok kissé lebutított, de az adott kultúra és társadalmi közeg számára abszolút befogadható változatukat – még ha a látvány tekintetében elég karcsúak is. Nincs ezekkel semmi gond, hiszen általában több mint megmosolyogtató, és valamilyen szinten azért szórakoztató változatok sikerednek. Így aztán találkozhattunk már olasz Star Wars-klónnal, kínai Herkulessel, és olasz Pókemberrel, most pedig fogadják sok szeretettel a (kiváló helyesírással prezentált) török szuperembert!

A film elején bevallják Tayfun szülei, hogy valójában egy rakétaszerűségben találták a mezőn, és mivel nem volt gyerekük, ezért hát örökbe fogadták – mindezt persze rezzenéstelen arccal, ahogy illik. Nagyra nőtt, szemüveges hősünk elmegy tehát egy barlangba a tőlük kapott teljesen szabályos kriptonit-kockával, amit eldob, és a robbanás következtében megjelenik neki az apja, id. Superman, teljes harci vértezetben. Elmagyarázza, hogy ki is valójában a fia, milyen attribútumokkal rendelkezik stb., majd egy újabb robbanás következtében eltűnik, de ekkor már fia szintén S-szerkót visel!

Eközben a rosszak előállítanak egy kriptonittal működő gépet, amit beüzemelve bármely fémből aranyat lehet csinálni, már csak az említett földönkívüli eredetű matéria kell hozzá, ezt pedig egy híres professzortól akarják megszerezni. Elrabolják hát a lányát, Alev-et, és ezt még Naci haverja sem tudja megakadályozni (pedig elég hűséges nadrág), szerencsére Superman megmenti.

Gonoszok ez nem tetszik, így elrabolják a professzort. Superman hamar megjelenik a búvóhelyükön, és hatalmas gumiharc kezdődik. (A látványos melléütések mellett kedvencem, amikor vagy négyen átölelik… akarom mondani, megtámadják a szuperhőst, és valamiféle ismeretlen koreográfiát táncolnak vele.) Végül sikerül elkapniuk, viszont meg se várják, hogy a hőst valójában lefejezze egy előre bekészített guillotine, de már halálhírét keltik – mondjuk utána jól rá is basznak. Közben Tayfun megvallja Alev-nek a szerelmét, a lány viszont kénytelen tudatni vele, hogy ő meg Supermanba zúgott bele.

Alevet később ismét csak elkapják, próbál megszökni – menet közben kiveszi a kocsiból a slusszkulcsot, de az még megy egy darabig -, míg végül hősünk ott terem, és elkezdi osztani a pofonokat. (Az egyik embert például úgy megüti, hogy az felrepül a fára meg ilyenek.) Megmentett lány kinyilvánítja szerelmét, Superman szintén így tesz, viszont semmi csók vagy ölelés.  Alighogy elválnak útjaik, szinte már röhejesen hat, de újfent elrabolják szegény lányt. Tayfun ezúttal civilben érkezik, de nemsokára felfedi titkát, kiszabadítja a lányt, majd a professzor után ered, akinek a vonatát éppen ki akarják siklatni a gazemberek, miután ellopták tőle a kriptonitot. Supermannak hála a prof megmenekül, és a film végén a gépet beüzemelő bossz is elnyeri méltó büntetését. (Viszont szerény vélemény szerint elég hülye a szuperhős, hogy nem marad a csajjal, hiszen szerelmesek egymásra, hanem inkább elmegy helyette repkedni az űrbe, hátha megtalálja az ő világát… )

1978-ban, amikor kijött az első – Christopher Reeve főszereplésével készült – Superman mozi, a külföldi országok mind kaptak az alkalmon, és elkészítették saját szuperhősüket. Így születhetett meg többek között az indiai Indian Superman (1987), az olasz Puma Man (1980), és a spanyol Supersonic Man (1979) kisebb-nagyon változtatásokkal. Alig hetven perces török változatunk megtekintésekor hatalmas retro-érzés fogja el az embert, persze ezzel együtt a mosolyt fakasztó trash-együttható sem maradhat rejtve, haha! Olyan apróbb hibák előfordulnak, mint például Ed Wood-féle napszakok abszolút kiszámíthatatlan váltakozása, vagy hogy mindenki láthatóan kiszáll a teherautóból, az meg miután elhúznak a helyszínről, valahogy elindul magától, de azért az is mekkora flesh, hogy amikor elrabolják a csajt kocsistól egy teherautóra feltéve, a következő jelenetben már egy teljesen másik járművet mutatnak a vágás után. Török szuperemberünk azon képességei előtt pedig én is leborultam, hogy vissza tudja idézni egy helyen lezajlott eseményeket, vagy hogy egy pisztolyt habszivacs módjára gyűr össze. Képi világa és a trükkök tehát magukért beszélnek, filmzenéről meg röviden annyit, hogy egy helyen még a James Bond főcímzenéjének egy részletét is sikerült belecsempészni, persze felettébb diszkréten. Végezetül még szeretném elmondani, hogy ebben a végtelenül szórakoztató filmben is érvényes az az aranyszabály, miszerint ha egy random bajszos ember tűnik fel a képen, akkor óvakodjatok, mert az egészen biztosan gonosz, muhaha!

Értékelés: 6/10

eyescream