Stephen King neve a mai napig egyet jelent a minőségi írásokéval, és ezekből az írásokból sok-sok film született, többségükben horrorok. Ám megkerülhetetlen közöttük az 1976-os Carrie, ami a két évvel korábban megjelent regény feldolgozása, Brian De Palma rendezésében. A telekinetikus erőknek parancsoló, zaklatott tinit először Sissy Spacek keltette életre, majd több mint 20 évvel később megszületett a Düh: Carrie 2, ami egy negatív fogadtatásban részesült, furcsa folytatás. Ezeket követte a 2002-es tvfilm, amiben Angela Bettis bújt King hősnőjének bőrébe, és aztán 2013-ban a Hit-Girlként elhíresült Chloë Grace Moretz avanzsált a harmadik Carrie-vé, A fiúk nem sírnakot dirigáló Kimberly Peirce irányítása alatt. Vajon mit tudtak ők kis híján 40 évvel az alapot adó könyv megszületése után hozzátenni a földöntúli hatalmú, pokoli életet élő lány tragikus sorsának bemutatásához?

Szerintem mindenki hallott már erről a történetről, sokan olvasták is, de akik esetleg mégsem ismerik, azoknak itt egy rövid kedvcsináló: Carrie 18 éves, középiskolás lány, akit a suliban a többiek folyton cikiznek, otthon meg vallási fanatikus, őrült anyja (a nagyszerű Julianne Moore) terrorizálja. Carrie első menstruációja után rájön, hogy különös hatalom birtokosa, tárgyakat képes mozgatni az elméjével. A dolgok izgalmas fordulatot vesznek, mikor a címszereplőt a suli egyik legjobb pasija elhívja az érettségi bálba, ekkor úgy tűnik, végre jóra fordul a zárkózott, magányos tini sorsa, de rosszakarói pokoli tréfát készítenek elő, hogy még egyszer, utoljára jól lejárassák mindenki előtt. Ám ez irtó rosszul sül el, Carrie-nél ugyanis elszakad a cérna és kezdetét veszi a pusztítás…

Vannak olyan eseménysorok, amiket végtelenszer el lehet mesélni, sosem unjuk meg. Ilyenek például a hosszúra nyúlt slasher-szériák vagy a Predator vadászatai, de akadnak szép számmal történetek, amiket minden korban filmre álmodtak, mondjuk Superman kalandjai, a Magányos Lovas tettei vagy mondjuk Sherlock Holmes legismertebb esetei. Ezeknél az újrázásoknál a legtöbben manapság már a fejüket fogják, mondván miért nem tudnak a hollywoodi fiúk összeütni valami eredetit és dacára annak, hogy akár többször is láttuk már az adott cselekményt, valami mindig azt súgja, hátha most még jobb, még izgalmasabb, sokkal érdekesebb lesz és ezért megnézzük újból. Az első Carrie-t öt éve láttam, a 2002-est meg még régebben, így nem igazán tudok nyilatkozni róluk, de tény, hogy élesen emlékszem, az imdb szerint De Palma művét érték kritikák amiatt, hogy néhány dolgot megváltoztatott, például a regény befejezését másként forgatta le, mert az akkori technika nem tette lehetővé a King által leírt kőeső megvalósítását. Amikor felröppent a hír, hogy lesz újabb Carrie és hogy ezúttal az őt életre keltő színésznő fiatalabb lesz, mint maga a karakter, ráadásul most jobban fognak a könyvre támaszkodni, akkor úgy gondoltam, ezt érdemes lesz megnéznem; már csak azért is, mert bírom Chloë Grace Moretz-et. Tehát adott egy kiváló alap, egy női rendező, adottak a legmodernebb filmkészítési technikák és egy csomó tehetséges, fiatal színész, kiegészülve néhány „veteránnal”, mint Julianne Moore vagy Judy Greer; ez nem lehet rossz, ugye?

Sajnos viszont jó se lett. Nem tudom megmondani, miért nem tetszett a Carrie, mert tény, hogy a színészek mind nagyon jók, még a kisebb figurák is igen meggyőzőek; az effektek tetszettek és sok apró újdonságot láthattam, de valami marhára nem stimmel vele. Az első dolog, amiért sok kritikát kapott a mű már látatlanban is, az Chloë külseje, ő ugyanis Bettis-szel és Spacekkel szemben kifejezetten szép. Ez nem volt zavaró tényező, de a film már akkor elhasalt, amikor csak a közepénél, egy félmondatnyi, marginális utalásból derült ki, hogy végülis a gonosz Chris miért utálja annyira a hősnőt. Emiatt az ellenlábas gyűlölete túlzottnak hat, ahogy a szőke Sue igen hirtelen történő pálfordulása is, amit szintén nem támasztottak alá elég erősen ahhoz, hogy hihető legyen. Azt mondanám, oké, ezzel még nincs minden veszve, de valami miatt nem tudtak bennem érzelmeket kelteni a szereplők. Julianne Moore például fantasztikusan őrült, az alakítása elismerésre méltó, de nem bírtam gyűlölni a karakterét, ahogy Chris-t meg a bunkó pasiját sem. Képtelen voltam megkedvelni az alapvetően jó fej Tommy-t és a bűnbánó Sue-t, de a legnagyobb baj az, hogy Carrie-t se sikerült a szívembe zárnom. Hiába voltak baromijó jelenetei, mégsem éreztem, hogy szurkolnék neki, vagy, hogy kielégülést hozna a bosszúja… Peirce műve rengeteg pici hibát tartalmaz és ezek együtt sokkal rosszabbak, mint ha mindössze egy ordas nagy baklövés lenne benne; viszont a sok új apró részlet, amiket már ő és az új forgatókönyvírók tettek bele, mégis szimpatikussá teszik a filmet. Szóval nagyon kettős ez a Carrie: egyfelől egy jó ötletekkel operáló újítás, amit remek színészi játék jellemez; másrészt viszont a sztoriban rejlő ellentmondások, ki nem dolgozott részletek és a történet ismertsége együttesen azt eredményezik, hogy hiába jönnek sosem látott dolgok, hiába vannak friss elképzelések, az eredmény lélektelenné válik. Egy nálam okosabb, ám név nélkül író ember a chlomo.org egyik alfórumán megjegyezte, hogy míg King regénye arról szól, hogy hogyan lesz egy ártatlan lányból szörnyeteg, addig Kimberly Peirce adaptációja egy felszólalás a kiközösítés, a piszkálás ellen. Ha ezt fejben tartjuk és így nézzük, akkor talán jobbnak fog hatni, és én magam is még egyszer látni szeretném, hogy kellőképpen be tudjam fogadni, de jelenleg vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban, amik többnyire negatívak. (Persze lehet, hogy aki olvasta a könyvet, az másként látja a dolgokat, úgyhogy várom a regény olvasóinak véleményét a filmmel kapcsolatban!)

Értékelés: 6/10

tvshaman