Az új évezred kezdetén John Fawcett rendező Karen Walton segédletével egy merőben újszerű forgatókönyvvel állt elő, amely részben más töltettel ruházta fel a hosszú évtizedek óta kitüntetett szereppel bíró farkasemberes témát. Tették mindezt úgy, hogy a kilencvenes években mintha megcsappant volna az ötlettár, ami ezt az alműfajt mozgatta. A legenda ezzel egy időre új erőre kapott és további két folytatást is megért a sikerek után.

Brigitte és Ginger testvérek, mégpedig azok, akiket az iskolai közeg csak púpként kezel és nem találják a helyüket. Szabadidejükben saját magukról készítenek fotókat, amint valamilyen halálnemben pózolnak (ez még művészetnek számított akkoriban) és különösen vonzódnak a vérhez. A nagyobbik lány mindig igyekszik megvédeni húgát, de olykor nehéz helyzetbe kerül, mert nagy nyomás nehezedik a vállára ezáltal. Otthonukban a szüleik szinte átnéznek rajtuk, tehát a biztonságérzetük is felettébb alacsony szintű, majdhogynem az élet tálcán kínálja számukra a hányattatásokat. Nem is kell sokat várniuk erre, ugyanis az egyik  alkalommal a játszótér közelében Gingernek megjön a vérzése, amit egy kiszámíthatatlan ragadozó megérez és rátámad. Csak a szerencsének köszönhető, hogy túléli, a dögnek már kevesebb szerencséje van, egy autó hűtőrácsán végzi. A történet ettől kezdve a lány viharos átalakulását mutatja be, azaz mivel jár, ha egy farkasember megmar egy egészséges embert. A metamorfózis nem csupán a külsőt érinti, mint ahogy az a legtöbb hasonszőrű filmben lenni szokott, de a személyiségében is gyökeres átalakulás megy végbe. Az eddig magát meghúzó fruska rövidesen a fiúk álma lesz, vadorzó énje pedig nem csak a szexualitásban jelenik meg, de egyre több agresszív cselekedettel is párosul. Brigitte reménytelenül próbál rájönni, hogy hogy lehetne megállítania folyamatot, de végül nincs mit tennie, szembe kell szállni az egyetlen emberrel, akit mindvégig szeretett.

Nagyon elgondolkodtató mese a valóságról, igen komoly társadalomkritikával karöltve. Nem pusztán az iskolai hierarchiát igyekeztek bemutatni, de jutott idő a családi problémák kidomborítására és a funkciók zavarának kifejtésére is, ami jól példázza, hogy mennyire elszigeteltté válhat egy tinédzser, ha sehonnan nem érez támogatást és könnyen rossz társaságba keveredhet. Továbbá a testvéri szeretet is igen kiemelt szerepet kap a filmben, amit az egyetlen igaz, önzetlen kapcsolatnak mutat be az alkotás. A végére pedig egy olyan apró ínyencséget is sikerült elrejteni a képkockák között, mint a farkasember legenda és a havi vérzés kapcsolata, ami véleményem szerint zseniális húzás volt. Csak ezért is megérné végignézni a filmet, de ha hozzávesszük, hogy a színészi játék szintén remek, akkor egy – megérdemelten – modern klasszist kapunk.

Az effektek, bár nem kiemelkedőek, de megállják a helyüket, a sminkmestereknek viszont nagy dicséret jár, ugyanis a végsőkig sikerült megoldani az emberfarkas mutációt úgy, hogy közben a színész sem vált másodlagossá. A vágó és az operatőrök is kitettek magukért, egy pillanatra sem lankad az ember figyelme, míg a végső, drámai lökést a zenének köszönheti a film. Rendkívül érett mozi, amit bármilyen rajongónak szívvel tudok ajánlani és ami felismerte, hogy lehet úgy módosítani a vérfarkas sztorin, hogy az napjainkban is élvezhető maradhasson.

Értékelés: 9/10

Plendil