Az omega ember után Richard Matheson zseniális regénye, az I Am Legend, hosszú évekre a filmesek érdeklődési körén kívülre került – talán senki sem hitte, hogy többet és jobbat tudna elérni, mint ami a Price és Heston nevével jelzett adaptációknak sikerült, vagy egyszerűen csak voltak fényévekkel jobb témák is, mint a vámpírok által uralt Föld és az előlük menekülő utolsó ember története. 2007-ben a remake áradat viszont az I Am Legendet is elérte, Will Smith főszereplésével újabb adaptáció készült – ami kissé alul is múlta a korábbi feldolgozásokat.

Ismét New York, a főhős ismét Dr. Robert Neville, aki kutyáját leszámítva az utolsó élőlény, akit nem fertőzött meg egy eredetileg univerzális gyógyszerként indult, az embereket fényérzékeny zombikká mutáló vírus. Neville napjai mindig ugyanúgy telnek: felkel, reggelizik, edz, majd elindul tartalékokat gyűjteni a városban, órákig vár a kikötőben esetleges túlélőkre, otthon laboratóriumában elfogott kísérleti alanyokon próbál kísérletezni a vérével, hátha az abban levő ismeretlen ellenanyaggal gyógyítani tudja a fertőzést. Végül, amikor sötétedni kezd, lehúzza a sötétítőket, és megpróbál aludni, miközben az undorító szörnyek élelem után kutatva elárasztják a várost. Ez így megy évek óta, de sem Neville nem bírja már tovább ép elmével a monoton, kilátástalan helyzetet, sem pedig a szörnyek élelem nélkül. Neville arra gyanakodik, hamarosan már nappal is megpróbálnak majd előmerészkedni, de látszólag semmi kiút és a megoldás nincs számára – mígnem végül túlélőkkel akad össze, akik úgy hiszik, a hegyekben még van egy védett, fertőzésmentes város.

Will Smithről tudjuk egy ideje, hogy nem csak vicces, de nagyon komoly és drámai is tud lenni, ha úgy hozza a szerepe, és a probléma nem is vele van, sokkal inkább a készítőkkel, akik a történet aktualizálása és adaptálása közben sikeresen kiheréltek belőle minden mondanivalót, minden lényeges elemet. Nem csak a vámpírok zombikra cserélésre gondolok: hiába lengi be a teljes játékidőt az a kilátástalan, depressziós érzés, ami Az utolsó ember a Földönt is, az agyon CGI-zett élőhalottak, a visszaemlékezős jelenetek, és Neville poszt apokaliptikus mindennapjainak bemutatása mellett a történet egyszerűen elveszítette a lényegét. Kicsit spoilerezek, hogy ezt érzékeltessem: az I Am Legend regény csattanója az volt, hogy Neville, miután elfogják, rájön, hogy míg ő a túlélésre koncentrált, a vámpírok egy része leküzdötte a fertőzés fő tüneteit, és kialakítottak egy sajátos, új civilizációt (nem tudom figyelmen kívül hagyni a sejtésemet, hogy a Daybreakers nyúlt innen egy pár dolgot), ő pedig ebben az éjszakai világban már csak olyan legenda, mint egykor az emberek számára a vámpírok voltak. A Price-féle feldolgozásban Robert Morgan, bár ráébred, hogy vannak emberek, akiket nem változtatott meg teljesen a fertőzés, arra is rájön, hogy ez az új, szigorú elveken alapuló civilizáció elvet mindent, amit nem ismer, ami az emberiségből maradt meg, így a felcsillant remény ellenére tényleg ő az utolsó ember, és az egész faj vele hal. Az omega embernek pedig bár csattanója nincs, volt benne annyi különböző utalás, üzenet, hogy nem hiányoltam belőle semmi többet. De a Legenda vagyok megpróbálja azt éreztetni, hogy nagyon mély és komoly film, miközben ha elérünk a mélység aljára, nem találunk ott semmit. Szép, vannak jól eltalált, drámai pillanatai, nem unalmas, a szörnyek is királyul festenek, a színészi játékra sincs panaszom, de az adaptált anyag esszenciája egyszerűen hiányzik belőle, és szerintem a három feldolgozás közül a leggyengébb. Ettől függetlenül ajánlom, tényleg nem rossz, de a két korábbi adaptáció minden tekintetben magasan felülmúlja.

értékelés: 7/10

Zoo_Lee