A 2006-os Silent Hill, ha nem is a legjobb filmek egyike volt, mindenképp a legjobb játékfeldolgozások között tartjuk számon, ami (többé-kevésbé) a leghűbben tartotta magát az eredeti anyaghoz, és egy nagyközönség számára is élvezhető, mainstream horrorfilm lett. A vége pedig nyitva maradt, játékok azóta is jelentek meg, kézenfekvő volt tehát, hogy lesz folytatás, és bár az út közel sem volt akadálymentes, néhány hete már a mozikban láthatjuk a DaSilva család történetének folytatását, amelyek ismét a halott bányavárosba szólítják őket.

Rose és Sharon túlélték az elátkozott amerikai kisváros borzalmait, viszont képtelenek voltak hazajutni, végleg a köd borította, misztikus, alternatív valóságban rekedtek, amit Silent Hill sötét erői irányítanak. Rose végül megszerezte a Rend egy misztikus ereklyéjének, a Metatron pecsétjének egy darabját, amivel mostohalányát vissza tudta küldeni férjének, és átadni neki egy utolsó üzenetet, miszerint vigyázzon rá, és meneküljenek, mert a Rend (teljes nevén Valthiel Rendje) Silent Hillen kívül működő ügynökei üldözni fogják őket a városhoz és Alessához fűződő kapcsolatuk miatt. Így Christopher és Sharon menekülnek, néhány év után mindig lakóhelyet és személyazonosságot váltanak, miközben a kislány semmire sem emlékszik a Silent Hillben zajlott eseményekről, és tudomása szerint Rose egy autóbalesetben halt meg, apjával pedig azért menekülnek, mert a férfi évekkel korábban végzett egy rejtélyes vallási fanatikussal, aki el akarta őt rabolni. Majdnem tíz évvel később Sharon a Heather álnevet viseli, haját kiszőkítette, és épp az első napján igyekszik aktuális iskolájába, amikor rejtélyes rémálmok kínozzák, az iskolába érve pedig rémülten tapasztalja, hogy valaki követi őt. A helyi plázában megpróbál találkozni apjával, de üldözője oda is követi, és bár utóbbiról utólag kiderül, hogy egy magánnyomozó, aki arra próbálja meg figyelmeztetni, hogy elárulta a lány hollétét egy titokzatos, és közel sem jóindulatú megbízónak, a plázában jóval borzalmasabb dolgok is történnek – egy iszonyatos, túlvilági lény végez a férfivel. Heather később arra ér haza, hogy otthonukat feldúlták, apját elrabolták, és csak egy vérrel festett szimbólum és üzenet maradt neki, ami Silent Hillbe hívja, ha valaha is látni akarja őt újra. Így a lány útra kel egy osztálytársa, Vincent segítségével, hogy kiderítse, ki is ő pontosan, mi történt vele Silent Hillben, és hogyan vethet véget az üldözésnek.

A Silent Hill második része eszményi játékfeldolgozásként indul: jelenetről jelenetre úgy halad, mint a játék, ami alapjául szolgált (Silent Hill 3) a szereplőket szinte teljes mértékben a játékbeli megfelelőikről mintázták, a történet pedig így is élvezhető, érdekes maradt a nagyközönség számára is. Viszont ahogy haladunk a végkifejlett felé, a színvonal elkezd szép lassan csúszni lefelé a lejtőn, két ok miatt: az egyik a játékidő rövidsége ahhoz képest, hogy mekkora volumenű történetet próbáltak a készítők feldolgozni, a másik pedig az ütközés a játékok története és az első rész története, valamint a játéktól eltérés miatt. Idegeket bántalmazó lyukak tátongnak a forgatókönyvben: a Rend céljai közé amellett, hogy továbbra is Alessa halálát akarják, most bekerült az istenük feltámasztása, ami a játékokhoz stimmel, de itt ez szinte csak említés szinten szerepel, a fináléban pedig indokolatlanul nagy hangsúlyt kap. A Rendet vezető Wolf család túlságosan kevés játékidőt kap ahhoz, hogy a karizmájuk, az őrületük sikeresen kibontakozhasson, a Rend új vezetője, Claudia, ha jól számolom, két jelenetet kapott összesen, az apja, Leonard egyet. Vincent hiába van szinte majdnem végig jelen, a kapcsolata Heatherrel valahogy nagyon szánalmasra sikeredett, még a lány is megjegyzést tesz az egyik szövegére, hogy az nem csajozós duma volt, hanem egy merénylet a csajozós dumák ellen, nos, szerintem az egész, amit művel egy merénylet a normális mellékszereplők és a romantikus szálak ellen. A konkrét finálét pedig nem lövöm le, a lényege, hogy hatalmas WTF kifejezés rajzolódott az arcomra, percekig ültem a stáblista alatt, értetlenül, hogy ezt a készítők mégis hogy képzelték, a moziban pedig többen is követték a példámat.

Nem értem az egészet. Végre megszülethetett volna a tökéletes játékfeldolgozás minden közönség számára, remek előzmények, olyan alapmű, aminél jobbat nehezen lehetett volna választani, szimpatikus főszereplő, eszméletlen effektek (bár a 3D kicsit megint felesleges és hatásvadász), a legtökéletesebb best of válogatás a játékok zenéiből, amit csak össze lehetett hozni – és mégis, a jól működő motor a film közepe felé kattogni és rezegni kezd, a végére pedig már alig-alig működik. Annak ellenére, hogy végső soron tetszett, olyan érzésem volt, mintha egyes jeleneteknél a készítők sem tudták volna, mit is akarnak igazán összehozni – játékadaptációt, horrorfilmet, vagy csak valamit a saját szórakoztatásukra és a forgatáshoz kapott pénz felélésére. A játékok rajongóinak (magamat is ide sorolom) ajánlom, mert szerintem eddig még soha nem volt olyan film, ami ennyire nekik szólt volna, és ennyire magas színvonalat ütött meg amellett, hogy majdnem mindent igyekezett megtartani az alapanyagból. Másoknak kétesélyes dolog, még ha tetszik is, amire a remek effektek, szörnyek, és a Silent Hill sorozat hamisíthatatlan atmoszférája miatt megvan az esély, nem biztos, hogy az átgondolatlan történeti elemek és logikai bakik miatt nem értetlen arckifejezéssel sétálnak majd ki a vetítőteremből ők is.

értékelés: 7/10

Zoo_Lee