Az eredeti Salem’s Lot 1979-es sikere úgy tűnik, elég nagy volt ahhoz, hogy amikor a “kreativitásukról” messze földön híres horrorfilmkészítők újabb ötlethiányhoz érkeztek, a Kukorica gyermekeinek kétszázhuszonvalahanyadik folytatása helyett  inkább a vámpíros regényt vették elő, hogy egy újabb, ezúttal kicsivel több mint három órás tévéfilmet forgassanak belőle. A remakekkel kapcsolatos baljós árnyak természetesen a projekt felett lebegtek, de szerintem annak ellenére, hogy a King könyveiből készült feldolgozások többsége az utóbbi évek során minőségileg valahol a Föld magja és Kína között jártak, az új Salem’s Lot még akár egész jó filmnek is tekinthető.

A történet néhány nagyon minimális (és ami azt illeti, abszolút felesleges és értelmetlen) változtatáson esett csak át. Egy túlnépesedett nagyváros hajléktalanszálójában egy nem túl bizalomgerjesztő külsejű alak (Rob Lowe) megtámad egy papot, és kilöki őt (saját magával együtt) az ablakon. Súlyos sérüléssel, félholtan viszik be a kórházba, ahol az egyik ápoló érdeklődő kérdésére belekezd a történetébe, ami a szerencsétlen eseményekhez vezetett. A neve Ben Mears, és nemrég utazott haza szülővárosába, Jerusalem’s Lotba, hogy kiírja magából gyermekkori traumáit, többek között azt a borzasztó érzést, amitől folyton úgy tűnt számára, a várost valami megmagyarázhatatlan gonoszság lengi át. Itt gyorsan összebarátkozik egy gimnáziumi tanárral, Matt Burkkel, és egy rajongójával, Susannel, de a fő céljával kapcsolatban pechje van: félelmeinek legfőbb forrását, a Marsten-házat, ahol gyermekkorában egy szekrénybe bújva kénytelen volt végignézni, ahogy az akkori tulajdonos, Hubbie Marsten, végzett a feleségével, majd valami sötét erő parancsára fellógatta magát, pont megvásárolta egy régiségkereskedéssel foglalkozó páros: Richard Straker (Donald Sutherland), és rejtélyes társa, Kurt Barlow (Rutger Hauer). Ben azonban nem szűkölködik inspirációban: a városka nemcsak a szó legszorosabb értelmében bűzlik az emberi rosszindulattól, de nem sokkal Straker érkezése után baljóslatú események is felkavarják az amúgy sem nyugodt kedélyeket: először valaki a környék összes kutyáját lemészárolja, majd a helyi pap egy félholt fiút talál az út szélén, aki szerint a testvérét egy pszichopata vízbe fojtotta, amikor az erdőn keresztül vágtak át. Majd valamennyi városlakó megmagyarázhatatlan vérszegénységben kezd szenvedni, a helyi orvosok járványra gyanakodnak, míg egyesek Strakert vagy Bent okolják a borzalmakért. Amikor a városka seriffje Barlow és Straker kiléte felől érdeklődik, kiderül, hogy a Marsten-házat valójában nem is ők, hanem a városi ingatlankereskedő vette meg, mert bár remek ajánlatot adtak neki, az új tulajdonosok azt állították, nem jöhetnek be a városba, amíg valaki be nem invitálja őket. Egy idő után pedig a lélekszám elkezd rohamosan fogyni is: aki még nem halt meg, vagy nem tűnt el rejtélyes módon, az fejvesztve próbál menekülni a rá leselkedő végzet elől, miközben csak Ben és barátai sejtik, mi is állhat a dolgok hátterében.

Kifejezetten tetszett, hogy a film készítői nem próbálták meg teljes egészében lemásolni az eredeti filmet. Adtak egy nagyon reális és nyomasztó tónust az egész történetnek, magának a városnak, ami, míg az eredeti film Salem’s Lotot egy tipikus, békés városkaként mutatta be, itt nyilvánvalóvá teszi, hogy a hely már Barlow érkezése előtt is bűzlött a bűntől és a lakók egymás közötti rosszindulatától. A probléma csak ott van, hogy amikor aztán feltűnnek a vámpírok, a készítők már képtelenek voltak még tovább fokozni ezt az atmoszférát, nem tudták kihozni a teljes potenciált az addigi hangulat és a vámpírok keltette horror kombinációjából. Emellett, mivel jó három óra állt a rendelkezésükre, jóval több szereplőt és cselekményszálat is átvettek a könyvből, ami szintén nem feltétlenül volt jó ötlet, mivel így Benék (és főként Barlow) túl kevés játékidőt kaptak, de aki egy hűbb könyvfeldolgozásra vágyott, az legalább ilyen téren elégedett lehet. Viszont ezeken kívül túl sok hibát nem tudok felhozni: a vezető színészi gárda, a Rob Lowe – Sutherland – Hauer trió valami fantasztikus alakítást nyújt, főként Hauer, aki megkockáztatom, az elmúlt tíz év legkarizmatikusabb vámpíralakítását hozta, és sikeresen feledtetik kevésbé ismert társaik bakijait is (itt főleg a Susant alkotó színésznőre gondolok, aki arról ugyan nem tehetett, hogy a karakterét kicsit háttérbe szorították, de az alakításáról már annál inkább). A zenei választék pedig szerintem kellően hangulatos lett, és a készítők az igazi King-rajongók számára még több kisebb érdekességet, utalást is belecsempésztek a filmbe.

Összefoglalva: az elnyújtott játékidő és a túl sok cselekményszál ugyan nem tett jót neki, de szerintem, ha a remake gyengébb is lett az eredeti filmnél, legfeljebb egy fok, vagy még annyi különbség sincs köztük. Mindkettőnek megvannak a maga hibái, előnyei, és egy igazi rajongó szerintem mindkettőt ugyanannyira szeretheti.

értékelés: 8/10

Zoo_Lee