Ti West lehet, soha nem fogja élvezni a neki járó elismeréseket, a hozzám hasonló fejet hajtók pedig csak abban bízhatnak, hogy anyagilag azért mégiscsak támogatják majd, mert Ő az a rendező, aki miatt még mindig érdemes filmeket nézni.

Claire és Luke a Yankee Pedlar-hez címzett szálloda beosztottjai. A valaha szebb napokat megélt épület utolsó hétvégéjét tölti, bezárja kapuit. Vendég alig, a játékidő alatt összvissz egy színésznő, egy titokzatos öregúr és egy kisfiával érkező nő teszi tiszteletét. Luke hisz benne, hogy a tragikus körülmények között elhunyt egykori lakó Madeline O’Malley kísért a falak között, olyannyira hogy honlapot is kreál róla; és videókamerával illetve hangfelvevő egységekkel, Clairrel kiegészülve éjszakánként vadásznak is rá. Hiába a többes szám a címben, igazából egy főszereplője van, Claire. Ő az, aki mindenen keresztül megy, Ő a katalizátor, nincs jelenet ami nélküle zajlana; ezért fontos, hogy meglegyen a csaj iránt a szimpátia. Intelligens kedves lány, de amolyan penészvirágforma, közel sem olyan, aki után megfordulnak a fiúk. Hangsúlyos, mert ettől válik szerethetővé és ez kell, hogy igazán izgulni lehessen. Egy nagycsöcsű playboy maca is jó lenne, de lássuk be, hét perces nézés után kit érdekelne, hogy él-e vagy hal?! Koncolják fel csak lehetőleg úgy, hogy lássunk egy kis cicit! 🙂 Talán mondanom sem kell, Claire élvezte a bizalmamat, Sara Paxton elbűvölt minimalista játékával. Lukkal együtt pont annyira szerencsétlenek, mint általában a fiatalok. Bizonytalanok a jövővel kapcsolatban, nem tudják kezelni a jelent, a kapcsolatokat, s önmagukkal és érzéseikkel sem tudnak zöldágra vergődni.

West most is előre meghatározott szigorú koncepcióval, határozottan és biztos kézzel fogja a gyeplőt. Hosszú a felvezetés de szükséges, hogy megértsük, miért nem szalad el a lány amikor a szellem felfedi magát. Kell, hogy beletudjuk élni magunkat a helyzetébe, és máris nincs az érzés, a buta horror sztereotípia, hogy miért megy fel valaki az emeletre, vagy miért nyitja ki a szekrényt holott mindenki tudja, a gyilkos ott lapul. A hotelbe beköltöző színésznő – aki nem mellesleg médium -, olyan, mint bármely másik film spiritisztája. Segíteni tud csak, de a megoldás kulcsa Claire zsebében pihen arra várva, hogy végre valahára elővegyék. Minden szereplő csak egy külső tényező, egy ok, ami Clairt befolyásolja – csak előfordulhat, hogy mire a kulcs előkerül, addigra a lakat már a túloldalon lesz.

A szellemházas történetek nem fognak kikopni a divatból, pláne ha a Paranormal Activity által kiváltott sikerre gondolunk. A nézők vevők az ijesztgetésre, de a kiszámítható és futószalagon rohanó parajelenetek mellet bizony lehet elegánsan, nosztalgiázva is építkezni, bizonyíték erre eme mű! Ez az amiért imdátam a The House of the Devil-t is, és ez az amiért Ti West filmjei lehet hogy soha nem fognak igazán a fiataloknak tetszeni, mert nem érezhetik át igazán és nem nosztalgiáznak! A Paranormal Activity elhúzott felvezetésének ellent mondva ez itt indokolt és elcsépeltségében is képes volt vigyort csalni az arcomra!

Már legelső filmje a The Roost is csatakos volt a hommagetól és a megszokott panelek pellengére állításától. Ott a 40-es, 50-es évek késő esti tévéshowi illetve a 70-es évek exploitation darabjai előtt tisztelegett; a Trigger Man az embervadászós backwood thrillerjeinek mezsgyéjén halad; a The House of the Devil pedig a 70-es évek lassú folyású, odabaszós thrillerjeinek állít méltó emléket!
Lassan úszik be a hajó a kikőtőbe, de mikor beér és lehorgonyoz az odacsap. Intenzíven, mégis megőrizve méltóságát. A szellemek itt nem dobálnak hirtelen semmit az arcunkba, nincs gyorsvágás sem széteffektezés, de a fináléra mégis felgyorsul a pulzus és rohadtul nem irigyeljük a főszereplőt. Igen! Ma a népnek a minél gyorsabban jövő, minél töményebb erőszakra és explicit sokk elemekre van szüksége, de Ti West kitart és sikerült megcsinálnia újból, megidézve egy letűnt kor horror gyártását! A magam részéről alig várom a következő munkáját, a régmúlt ködéből való újabb kiemelkedését!

Értékelés 8/10

Miskei