Mint láthatjuk, az újrázás nem a XXI. század sajátossága, hiszen ez a mozi is már harminc éves, ám mégis az 1922-es Nosferatu feldolgozása. Ellentétben viszont a mai remake-ekkel, amiket a pénzcsinálás vágya szül, ezt a mozit tiszteletből készítette el az író-producer-rendező Werner Herzog. Vagyis aki megnézi, az láthatja, hogyan dolgozta fel nemzete ősi Drakula-feldolgozását egy német művészfilmes; hozzátéve az akkoriban még újdonságnak számító tragikus megközelítését az öröklétnek, beleszőve egy szerelmi történetet és mindezt továbbra is az expresszionizmus irányzatának megfelelően.

Jonathan Harker kénytelen útra kelni Wismarból a messzi Transsylvaniába, ahol már várja őt a mesés gazdagságú Drakula gróf, aki házat akar venni a német városban. Annak ellenére elindul, hogy szerető felesége kérleli, maradjon, és még Erdélybe megérkezve is konokul kitart célja mellett, pedig a helyiek is próbálják lebeszélni a gróffal való találkozásról. Amikor pedig végül megérkezik céljához, Harker rájön, hogy a mendemondák nem alaptalanok, a félelmetes külsejű férfi ugyanis nem más, mint Nosferatu, a halhatatlan, a patkányok ura; aki pusztulást és halált hoz! Jonathan nem képes megállítani a szörnyeteget, aki pestis-terjesztő rágcsálóhadával megszállja Wismart és ráadásul hősünk feleségére fáj a foga. Vajon mi lesz a város és a fiatal szerelmespár sorsa és ki fogja megállítani a vámpírt meg a fekete halált?

Ez így leírva igencsak horrorisztikus, ám ki kell kötnöm, hogy a Phantom der Nacht nem csak sima borzongatós alkotás, hanem dráma és művészfilm is egyben. Aki rémüldözni vágyik, azt már az emlékezetes, rendkívül hatásos főcím magával ragadja, ahol a guanajuatoi múmiák egy részét láthatjuk a kísérteties zenei főtémától aláfestve; később pedig a pestis pusztítása, a patkányhad, az utolsó vacsora és maga a gróf is megelégedéssel töltheti el. Igaz, hogy úgy senki nem tudja eljátszani Nosferatut, ahogy Max Schreck tette, de azért Klaus Kinski se semmi. Ezt a Drakulát átokként sújtja az öröklét, ahol nem leli örömét semmiben, magányos és önutálat kínozza, hiszen viszolyog saját ragadozó mivoltától. Ebben és a szerelmesek elszakadásának, majd személyes harcuknak bemutatásában rejlik a dráma. A művészfilmi jelleget az Ein Symphonie des Grauens-ből átvett fény-árnyék hatások, a Popol Vuh zenéjére hosszasan mutatott, élénk színű, statikus képek, a tengerparton sétáló figura/figurák és a metaforikus, visszatérő denevér-motívum adják. A három együtt egy különös elegyet alkot, amitől úgy lesz ijesztő a Nosferatu, hogy szinte nem is történik benne semmi. A csúcspont számomra mindenképpen az utolsó vacsora-szekvencia, ahol az emberek a patkányok tengerében, a szabadon eresztett háziállatok és koporsók között mulatoznak, tivornyáznak, mert tudják, hogy már nincs menekvés a fekete haláltól. Itt a dínom-dánom hangjai helyett egy szép, lassú komolyzene festi alá a jeleneteket, ez az ellentét pedig csak tovább fokozza a jelenetsorból áradó káoszt és őrületet. Az éteri szépségű Isabelle Adjani és a furcsa arcú, maszkot viselő Kinski párosa szintén érdekes benyomást kelt, a köztük lévő óriási különbség miatt; az itteni Renfield őrültebb, mint bármely másik filmes testvére; mindössze a jellegtelen Jonathan és a szkeptikus vénember Van Helsing okozott csalódást számomra. . Ja és külön kis érdekesség, hogy a gróf kastélyában hegedülő fiúcska Árpa Attila:) Aki úgy gondolja, hogy a Nosferatuhoz F.W. Murnau után már nem lehet mit hozzátenni, az nagyon is téved, Herzog ugyanis nemcsak hogy az eredeti műhöz méltó folytatást készített, de kiegészítette azt saját látásmódjával, a történet bizonyos részleteinek kidolgozásával és a nyomasztó befejezéssel. Akinek a ’22-es film tetszett és szereti a klasszikus horrorokat, annak ajánlom ezt, meg a hozzá hasonlítható A vámpír árnyékát is; aki viszont a Pengéhez, a tvájlájthoz vagy a mai vámpírfilmekhez hasonlót keres, az kerülje el!

értékelés: 9/10

tvshaman