Nem túlzás azt állítani, hogy a 60-as évek végén George A. Romero egy örök időkig emlékezetes horrort alkotott meg az Élőhalottak éjszakájával. Az erős társadalomkritikával megfűszerezett fekete-fehér zombifilm azonban sokak számára ismeretlen maradt/eltűnt a folytatás, Holtak hajnalának hatalmas sikerében. Tom Savini, a horror egy másik nagy legendája viszont a 90-es évek elején úgy döntött, újra életet lehel Romero klasszikusába, és bemutatja, mit is jelent elbarikádozni az ajtókat, ablakokat, megtölteni a puskát, és imádkozni, hogy megéld a hajnalt.

Barbara és testvére John ellátogatnak egy távoli temetőbe, hogy tiszteletüket tegyék szüleik sírjánál. John folyamatosan ugratja a lányt, hogy a halottak kimásznak a sírjukból és megtámadják, mígnem végül tényleg előugrik egy félig rohadt zombi az egyik sírból, és rájuk támad. John ekkor megpróbálja hősiesen megmenteni nővérét, aminek az lesz a vége, hogy meghal, a zombi pedig tovább üldözi a lányt. Barbara végül eljut egy kis közeli házhoz, ami sajna szintén hemzseg a zombiktól, azonban váratlanul megjelenik egy Ben nevű feka srác, aki sokkal inkább túlélő típus, mint a sokkos állapotban tengődő Barb, kitakarítja a házat az élőhalottaktól, majd felkészül arra, hogy az éjszakát a házban kell eltölteniük, ha élni akarnak. Azonban este, még a zombik rohama előtt a házhoz érkezik a (nemrég teljesen elhunyt) tulajdonos unokaöccse, hiszti királynő barátnőjével, valamint egy kopaszodó gyökér üzletember a feleségével. Róluk később kiderül, hogy a házat már jóval előbb felfedezték maguknak, ugyanis a pincében rejtették el a súlyosan megbetegedett kislányukat. A lényeg az, hogy barátainknak más lehetőség híján együtt kell eltölteniük az éjszakát a házban, amit rövid időn belül szabályos ostrom alá vesznek a zombik. De ahogy a re animálódott hullák egyre hangosabban döngetik a barikádokat (nem olyan értelemben ti perverzek!), és barátaink Ben vezetésével próbálják menteni, ami menthető, hőseink úgy fordulnak szép lassan egymás ellen/pánikolnak be/követnek el olyan átgondolatlan ostobaságokat, amikkel többet ártanak egymásnak, mint a hulláknak (sose lőj vadászpuskával a lakatra egy benzinkúton, amikor kiderül, hogy nincs nálad a kulcsa).

Egy egyszeri remake két súlyos csapdába is beleeshetett volna. Az egyik az, hogy eltér az eredeti szellemétől, és teljesen más (gyengébb) irányba viszi el a cselekményt. (bővebb információkért lásd Rob Zombie’s Halloween) A másik pedig az, hogy annyira szóról szóra követi az eredeti filmet, hogy egy keményvonalas rajongónak már kvázi semmiféle újdonsággal nem tud szolgálni. Az élőhalottak éjszakája viszont tökéletesen elslisszol a két véglet között. Bár a cselekmény nagyjából ugyanaz, mint az 1968-asban, mégis nagyon ötletesen változtat meg kisebb-nagyobb dolgokat ott, ahol csak tud. Vegyük például Barbarát, aki az első néhány sokk után itt sokkal harciasabb természetű, ráadásul neki jut eszébe először, hogy amilyen lassúak ezek a zombik, simán el lehetne futni előlük, ahelyett, hogy lehetetlen módon próbálnak védeni egy házat. És rögtön az első zombitámadás a temetőben: ugye az eredetiben jó messziről lehetett látni, hogy ott támolyog egy gyanús külsejű kisöreg a sírok között, aztán amikor Barb és John a közelébe értek, rögtön rájuk támadt. Nos, itt szintén láthatunk jó előre egy fura vénembert a temetőben… de amikor Barbara véletlenül nekiütközik, a kisöreg elhabog egy elnézést és továbbáll… majd egy másodperc múlva kiugrik a földből egy szétrohadt zombi, és megpróbálja megölni őket! Ezt személy szerint a remake készítés csúcsának tartom, és az őszintét megvallva ez a film vezeti a toplistámat a legjobb horrorfilm újragondolásokból. Ebben a filmben minden működik, minden elvárásomnak megfelelt. Szerettem az eredeti Élőhalottak éjszakáját is, de meg kell vallanom, hogy az azért egy kicsit túlságosan is régi volt, nem tudtam megijedni rajta, nem volt képes sokkolni, azonban ez az új tartalmazta az összes elemet, ami az én szememben egy igazán rohadt jó zombifilmhez kell.

Emellett a hangokról, a díszletekről, a zombik sminkjéről is csak áradozni lehet, csillagos ötös a készítőknek. A színészi játék is elmenős, a Bent alakító színész például remek munkát végzett, de a hisztis kiscsaj, na az valami idegölően borzalmas (jól van, ez volt a szerepe, de akkor is kedvem lett volna kitörni a nyakát az ötödik “Jajmileszmostúgyféleköleljmegszívem”-nél). A hangok is jók, az atmoszférát remekül eltalálták, a történet felépítése egyszerű, mint egy pofon, de ennek köszönhetően legalább mentes mindenféle logikai gikszertől. A társadalomkritika, akárcsak az összes Romero által készített, vagy ihletett filmben, itt is befigyel, ráadásul nem is akármilyen formában, ritka emlékezetesek a film végén azok a bizonyos jelenetek.

Összegezném annak, akinek nem esett le eddig: megtekintése kötelező mindenkinek, aki szereti a zombikat, meg úgy általánosságban a horror műfajt.

Utolsó megjegyzés: amikor anyagot gyűjtöttem a cikkhez, rátaláltam valami borzalomra (legalábbis első látásra annak tűnt)! Az élőhalottak éjszakájának ugyanis készült egy másik, 3D-s újrafeldolgozása is 2006-ban, a gyors plot végigolvasása után pedig úgy tűnt, hogy ezzel ellentétben az a legrosszabb horror-felújítás, amit valaha is látni fogok. Ha minden jól megy, remélem hamarosan hallani fogtok róla az oldalon!

értékelés: 9/10

Zoo_Lee