Az elmúlt nyolc évben meglehetősen ritkán fordult elő, hogy olyan filmről firkantottam volna esszét, amelyből egy árva szót sem értettem. A török Rambó ráadásul abból a szempontból is nehéz falatnak ígérkezett, hogy erről a szarról még angol nyelvű ismertetőt sem sikerült találnom, de a film megtekintése alatt egyre kevésbé zavart, hogy nem tudok törökül, sőt, mire eltelt fél óra, már kifejezetten örültem neki. Aztán mire a film végére értem (csekély egy órányi szenvedés után) arra gondoltam, milyen jó, hogy anno őseinknek sikerült kizavarni innen a törököket, máskülönben ha mostanság bekapcsolnánk a tévét, nézhetnénk a Török Rambót, a Török Superman-t, a Török E.T.-t és megannyi hollywood-i film zero quality törökösített változatát. Na nem mintha a két fő kereskedelmi tévécsatorna sokkal színvonalasabb műsorszolgáltatást nyújtana…

Amint azt az előbb leírtam, túl sokat nem vettem le a filmben elhangzott párbeszédekből, amit jól példáz az, hogy a filmben egy katonai alakulatról sokáig azt hittem, hogy ők a csúf gonosz kommunisták, aztán a film második felében kiderítettem, hogy ők a jófiúk, addigra meg már az is beugrott, hogy a vörös szín rajta a csillaggal pedig Törökország nemzeti zászlaja. 🙂 Node sebaj!
A film azzal kezdődik, hogy néhány török parasztot terrorizál egy néhány fős fegyveres alakulat, miközben Rambó is épp raboskodik valahol (gondolom visszatoloncolta a német bevándorlási hivatal valami illegális feketemunka miatt). Rambó persze a megfelelő alkalmat várja: egyszer csak elszakítja vastag vasláncait és jól elmenekül. Egy kis hegyek közti bújkálás után már a film elején látott kicsiny török faluban (tanyán?) tűnik fel, ahol deaktivál egy-két gonosz csávót, pl. úgy, hogy lő egyet a pisztolyával, mire két gonosztevő terül el, enyhe fáziskéséssel, tök ellentétes irányban. Aztán Rambó karatézik, kiflit zabál a földművesekkel és megtetszik neki Maris, a falu legszebb kancája, akivel kiflizabálás közben jókat szemezget.
Sajnos hamarosan megjelenik még több rosszfiú (az egyikőjük puskatussal fejbeveri valamelyik parasztot, mely jelenetre fegyverdörrenés-hangeffektet sikerült rápakolniuk a furfangos készítőknek), és Rambó ismét fogságba kerül. A bátor harcost először jól beássák nyakig a sárba, aztán másnap, amikor Rambo feje körül fél méteres körzetben öklömnyi sziladarabokká “száradt össze” a sár (?), kihúzzák a földből. Itt következik egy kis logikai zavar azzal, hogy két jelenetet az eredeti Rambóból (mosdatás slaggal, majd szakáll leborotválása) megpróbáltak egybe összegyúrni: miközben Rambót megmosdatják slaggal, hősünk emlékeiben felsejlik az a fájdalmas jelenet, amikor valahol a múltban pengékkel próbálták összevagdosni. Érdekes asszociáció, mindenesetre Rambót ez eléggé felbassza, úgyhogy ismét megszökik, de ezúttal Marissal, aki a sziklák közt kb. 5 méterrel Rambó mögött próbálja tartani a tempót gyors hősünkkel, aki ezen jelenetek bizonysága szerint egy igazi gentleman.
Néhány viccesre sikerült romantikus jelenet után kinyírják Marist, Rambó pedig jól bosszút áll: felkeresi a rosszfiúk bázisát (egy másik tanya) és karatetudásával valamint a semmiből előkerült műanyag rakétavetőjével likvidálni kezdi ellenfeleit. A műanyag rakétavető érdekessége (a kinézetén túl), hogy minden rakétakilövés után “újratermelődik” benne az ammo, valamint az is, hogy Rambó a tőle fél méterre álldogáló csibészeket is fel tudja úgy robbantani (akik néha egy szobában tartózkodnak vele), hogy neki ne essen semmi baja – a vágó zseniális munkája ennek “hitelessé tételét” nagyban segítette.
A Korkusuz természetesen happy end-del zárul: török Rambónk jól elbánik ellenfeleivel és kiszabadítja a terrorizált földműveseket (ők a hadifoglyok török megfelelői), akik hálálkodnak, majd elhagyják a tanyát – szekérrel.
Ja, és film közben szinte végig a Jerry Goldsmith által komponált eredeti Rambó muzsika szól…

Hát nehéz ehhez utólag mit hozzáfűzni. Azt hiszem, ez a legrosszabb film, amit életemben láttam, valószínűleg Stallone tökönszúrná magát, ha ezt meglátná (bár fene tudja, lehet ez a kedvenc filmje az itáliai csődörnek). Ennél Ed Wood-ék százszor – najó, csak húszszor – igényesebben okádták össze a filmjeiket és bizony Uwe Bollnak is volna mit tanulnia a Korkosuz (és megannyi török rettenet) rendezőjétől, bizonyos Cetin Inanc nevezetű úriembertől… illetve hát a stáb többi tagjától is, hiszen jól láthatóan egyikőjüknek sincs lövése sem a filmkészítésről. De a film éppen ezért vicces, sőt, kellően bebaszott/beszívott társaságban még talán a hangulatot is lehet vele fokozni egy darabig.
Ja, és a videótékákban ne keressétek. Az Ebay-ről viszont beszerezhető egy DVD-re konvertált nézhető minőségű VHS rip – egy cseh úriembertől. Remélhetőleg ez fontos információ volt az igényes filmek szerelmeseinek.

 

értékelés: 1/10

Blizz